1. fejezet

Fenségesen csengett az antik zongora minden egyes hangja az üres bálteremben. 1 órája még ugyanez a hely teli volt emberekkel és élettel. Mostanra csak törött whiskey-s üvegek és papírtányérok maradtak társaságomnak. Na meg az a drága zongora. Újra és újra játszom rajta régi kedvencem, mintha nem lenne más a földön csak én meg a zene.

- Hé Királylány! Mit csinálsz még itt? - törte meg a csendet egy már jól ismert hang.
- Élek Bird, élek! - vetettem oda le sem véve az ujjaim a billentyűkről. A szemem sarkából láttam, hogy leül az egyik asztalra és felbont egy sört - hogy ennél a pasinál mindig van sör? Óvodás korunk óta ismerjük egymást a kis Madárkával, és ovis korunk óta vagyunk legjobb barátok. Szeretem mikor nézi ahogy játszom.

- Bravó, irány az Opera! - kiabált a drága amint abbahagytam - Mi lenne, ha az én kis zongoristám végre eljönne velem a rezidenciánkra és megismerné a bandát?
- Jay McGuiness! Mondtam már, hogy nem, nem és nem!
Hogy miért nem akarok elmenni a The Wanted villájába és megismerni a bandát? Pofonegyszerű - amióta csak megláttam, halálosan odavagyok a mélyen tisztelt Max George iránt. Igeeeeen, a zongoristalány szerelmes. Megesik az ilyen. De hát nincs mit tenni - az a hang, azok a szemek, az a test... Édes álmodozásomból Madárkám hangja zökkentett ki:
- Hát, ha te nem jössz, akkor a banda érkezik. Skacok, befelé! - ordította el magát. Köpni nyelni nem tudtam, amikor megláttam a bálterem ajtaján betóduló 4 úriembert. 
Nos, az eztán következő 10 percet gyakorlatilag a zongora alatt töltöttem - nem röhög! -, annak reményében, hogy talán észrevétlen maradhatok. Közel 8 és fél percig mintha sikerült is volna a tervem, ezután azonban két láb közeledett rejtekhelyem irányába.
- Bird? Nem fogok kimenni!
- Hát, igazából egy kicsit kevésbé vagyok szőrős, de majdnem. De ha te nem jössz ki, majd bemegyek én.
Kétségbeesetten ugrottam volna fel, hogy szaladjak ki a világból... éppen csak azt felejtettem el, hogy egy zongora alatt vagyok. Bumm, életemben először a fejemmel is érintkeztem a hangszerelememmel.
- Hova olyan sietősen? Nem harapok - hajolt a képembe egy hatalmas mosolyú, tényleg kevéssé szőrős egyed - egyébként Siva vagyok.
- Öm izé... Lizbeth. Vagyis Lizy. Szólíts csak Lizynek.
- Jólvan Lizy, mégis mi a fenét csinálsz egy hatalmas buli után egy üres bálteremben a zongora alatt drága Jay barátunkkal? - szegezte nekem a lényegre törő kérdést kaján vigyorral az arcán.
- Nem kell semmi olyasmire gondolni, tényleg csak barátok vagyunk. Mintha a testvérem lenne. És..
- Csak vicceltem, tudom, hogy haverok vagytok, már rengeteget mesélt rólad. Nem megyünk ki? Ott talán kényelmesebb lenne - mondta nevetve.
Nem volt hát mit tenni, négykézláb kikúsztam a zongora alól, felálltam megigazítottam magamon a ruhám és mosolyt erőltettem kislányos ábrázatomra.

- Hééé egy lány! - hallottam meg elsőre mikor már végre egyenesen álltam.
- Igen Tom, ő egy lány, aki történesen a legjobb barátom - végre egy ismerős hang, egy ismerős arc! Lehajtott fejjel, oldalogtam oda az én kis Madárkámhoz:
- Jay McGuiness?! Te teljesen megőrültél?! - sziszegtem a fülébe - Áááááááááá.
- Nyugi, nem akartalak megijeszteni. Max vagyok - szólalt meg a sikításomat kiváltó ok. Egy elég szexi ok.
- Liza...izé...Lena - hebegtem - Lizy! Lizy vagyok. Lizbeth. Lizbeth Alexander - csak sikerült kinyögnöm a nevem. Bravó Lizy, most aztán jól beégetted magad.
Az est hátralevő részét nagyjából végig Jay háta mögött töltöttem. Esetleg mellette. Szorosan hozzábújva. elrejtőzve amennyire csak tudtam. A fiúk tulajdonképpen söröztek, ökörködtek és nagyon is jól érezték magukat. Szegény Birdöt alig engedtem távol a közelemből, most is csak 5 percre szaladt ki a mosdóba - azt hiszem.
- Egy sört parancsol Félénk Hercegnő?
- Kösz nem. Amúgy, nálatok mindig van sör? Már bocsi..
- Igen. Sőt képzeld, van sörfelelősünk is. Tippelj ki az? Hát persze hogy Jay.
- De hisz nem is mondtam semmit!
- Nem is baj. Mellesleg, Nathan vagyok, a legifjabb elmebajos.
- Te is annyira ki vagy akadva azon, hogy lány vagyok, mint Tom? 
- Nyugi, az csak az ő feladata. De amúgy nagyon szerethető. Apropó... amíg kint várakoztunk, addig te vagy Bird zongorázott?
- Az igazat megvallva én voltam. Nagyon rossz volt?
- Pont ellenkezőleg! Gyönyörű volt... mióta zongorázol?
- Az igazat megvallva amíg kisebb voltam 12 évet zongoráztam. De aztán jött ez az egész modellkedés téma és hanyagoltam. Mostanság találtam igazán vissza a zenéléshez mióta egyre nagyobb a nyomás. Feszültségoldó...
- Nem kell magyaráznod, én is zongorázom. És énekelsz is?
- Nem próbáltam még. A modellkedés leköti minden erőmet.
Ezután még jó 10 percet beszélgettünk, mire visszaért az őrzőm:
- Na mi van, máris egymásra találtatok?
- Bird! - kiabáltunk rá mind a ketten Nathannel. Mindkettőnkből kitört a nevetés.
- Mit szólnátok, ha zongoráznék nektek egyet? Ti meg táncoljatok. Elvégre itt pár órája még nagy táncolás, bulizás folt! - vetette fel az ötletet Nath. Mind rábólintottunk.
Jay fel kapott a székemről és a táncparkett közepére cipelt. Hangos nevetés közepette valami keringő félével próbálkoztunk. Több kevesebb sikerrel - inkább kevesebbel, mint többel, de kit érdekel? Ezután a fiúk cserélgettek maguk között, mint valami bábut vagy egy seprűnyelet. Siva, Tom, megint Siva és Max.

URAMISTEN. Max George-dzsal táncolok épp. Mit táncolok? Keringőzök. Csak nehogy elessek . Vagy rálépjek a lábára. Csak éljem túl ezt a táncot...