2. fejezet

- Ébresztő Királylány! - hallottam egyszerre egy egész kórustól.

- Hagyjatok - dünnyögtem morcosan és a fejemre húztam a takarómat. Várjunk csak, ez nem is az én takaróm. Olyan lendülettel vágtam magam ülő helyzetbe mint még soha - ezzel a lendülettel sikeresen le is koccoltam egyik reggeli dalos pacsirtám fejét.

- Ennyire nem szeretsz, hogy még le is fejelsz? - dörmögte sértődötten támadásom áldozata. A hirtelen világosságtól és az ütközéstől kellett pár perc mire kitisztult a látásom. Sikerült beazonosítanom az áldozatot: Jay. Még mozgott, nagy baj nem lehet gondoltam. Körbenéztem és ahogy vártam - Nathan, Tom, Siva és Max állták körül a helyszínt.
- Fiúk, hogy kerültem én ide? - igyekeztem valamelyest normális képet erőltetni magamra, majdcsak sikerült.
- Hát, az a nagy helyzet, hogy a mi Tom barátunk rendesen leitatott...
- De nekem volt annyi eszem és nem vittelek haza! - újságolta nagy büszkén a Madaram.
- És mégis miért nem? Enyém az egész ház, senki nem lett volna ott!
- Ja, hogy nem a szüleiddel laksz...- elmélkedtek az én megmentőim ezután. Van egy érzésem, miszerint ők sem voltak a legjózanabbak tegnap éjjel.

Megérdeklődtem a fiúkat merre találok egy fürdőt - mint kiderült, tartozik egy a szobámhoz, vagyis mindegyik szobához - majd kizavartam őket. Becsoszogtam és engedtem magamnak egy jó kád vizet, habfürdőt is találtam. Fogtam a telefonom, úgy éreztem meg kell néznem a Twitter profilom gyorsan. Rögtön olyat láttam amit nem gondoltam volna:

@NathanTheWanted követ téged.
@TomTheWanted követ téged.
@SivaTheWanted követ téged.
@MaxTheWanted követ téged.

Az egy dolog, hogy én már rég bekövettem őket, de hogy a The Wanted tagjai kövessenek be engem, mezei egérkét?! Ennek örömére lőttem is gyorsan egy képet és fel is töltöttem gyotsan-frissen - már amennyire friss lehet az ember egy átbulizott éjszaka után:

@LizyAlexander: morning chill #thewantedresidence

Rögtön érkeztek is a reakciók, és igen, hirtelen máris sokkal frissebb lettem:

@JayTheWanted: @LizyAlexander megtaláltad a gyertyákat látom:)x

@MaxTheWanted: @LizyAlexander milyen otthonos lett valaki

@LizyAlexander: @JayTheWanted fogadjunk a tieid!xx @MaxTheWanted nehogy a végén ittmaradjak x

@MaxTheWanted: @LizyAlexander legalább lenne egy nő, aki takarítson xx

Miután privát üzenetekben elcseverésztünk még Nathannal és Jay drágával, kimásztam a kádból, magamra csavartam egy törülközőt és visszamentem a szobába, hogy visszavegyem a ruháim. Ehelyett azonban sokkal nagyobb sokkhatás ért - már a sokadik ezen a reggelen:

- Max? Mi a fenét keresel te a szobámban, mikor jól tudtad hogy fürdöm?
- Csak hoztam egy pólót, meg egy melegítőalsót....Bird küldött.
- Miért nem hozta fel ő? Tuti leskelődni jöttél!
- Nem vagyok Tom, amúgy azért mert Kinecteznek. Öltözz fel és gyere le hisztérika - kacsintott rám, majd kiment.

Magamra kaptam (remélhetőleg) Jay cuccait és kiléptem a szobámból. Szerencsére a nappaliba nyílt így nem kellett az ismeretlen házban kutatnom a fiúkat.
- Lizy! Csakhogy megvagy - üdvözölt Jay, majd intett, hogy üljek mellé.
Boldogan tettem, őt legalább tényleg ismerem.
- Figyi.... csináltam bármi olyasmit tegnap, amire most nem lennék büszke?

- A majd egy üveg Jack Daniel's-en kívül? Majdnem hagytad, hogy Tom lesmároljon, de aztán végül mégsem és felpofoztad inkább - közölte kaján vigyorral az arcán.

- Jézusom. Tom? Tooooom?
- Itt vagyok kis boxoló lány!
- Ugye nem haragszol?
- Szánod-bánod bűneidet és kiengesztelnéd Tom papát?
- Jézus, inkább haragudj egy életen át... 

A következő két órában a fiúk Kinect Dance 3 párbajoztak, én pedig nyomkodtam a telefonom és írtam húgocskámnak, Nancynek egy SMS-t. Nancy az én kis szemem fénye, alig egy év van köztünk, hihetetlenül szoros a kapcsolatunk, ráadásul holnap jön hozzám LA-be. Amióta a szüleink egy autóbalesetben elhunytak csak mi maradtunk egymásnak. Mindent megosztok vele, s bár ő Európában van, én pedig a modellkedés miatt Los Angelesben, mégis minden nap beszélünk telefonon vagy Skype-on. Még teljesen új vagyok a modell szakmában, igazából Jay egy ismerőse fedezett fel és hívott a nagy Amerikába dolgozni, de egyelőre minden percét élvezem.

Kicsit furán érzem magam itt a fiúk között, mintha kilógnék a sorból. Nem mozgok otthonosan, bár ez nem meglepő. Nehezen alkalmazkodom az új dolgokhoz, pláne ha abba az új dologba életem nagy szerelme is beletartozik. Talán nem is kéne itt lennem, elvégre csak egy pályakezdő modell vagyok, akinek véletlenségből egy ismert angol banda énekese a legjobb haverja. Ez még nem jogosít fel arra, hogy a csapat villájában, a kádjukban pózoljak és pancsikáljak. Sikeresen meggyőztem magam, hogy nincs itt helyem, kivártam a megfelelő pillanatot és besurrantam a szobámba. Visszavettem a tegnapesti szettem, megkerestem a cipőmet és egy rögtönzött, laza kontyba kötöttem a hajam. Résnyire nyitottam az ajtót, a srácok már valami filmet néztek, eljött a kisurranás pillanata.

Észrevétlenül jutottam át a nappali szélén a bejárati ajtóig, ami nem tudom mi okból, de résnyire nyitva állt. Visszanéztem a fiúkra, felhőtlen boldogság és öröm ült az arcukon, kivéve Maxet, aki ott sem volt... biztos telefonál. Egy fél napig ennek én is a részese lehettem - hova is akarnék többet?! 

- Hova-hova hisztérika? - szólt rám valaki amint kiléptem a villa teraszára - Csak nem meguntad a vendégszeretetünket?
Meg sem kellett fordulnom, tökéletesen tudtam ki szólított meg. A szarkazmus, a kis mosolygós hang. Max az... pár órája még görcsbe rándult a gyomrom ezen hang hallatára, most azonban még magamat is meglepve lazán fordultam szembe vele és mondtam, ami a nyelvemen volt:
- Nem vagyok idevaló. Mennem kell, de köszönöm a vendéglátást - és már indultam is. Vagyis, indultam volna.
- Nincs még öt perced? Mutatok valamit.
- ??? - igencsak meglepett arcot vághattam, mert Max rögtön elnevette magát és megnyugtatott:
- Nyugi, nem akarlak se megrontani se kinyírni. Bízz bennem! - és mindezt olyan kiskutya szemekkel, amiktől még akkor is elgyengülnék, ha nem ő lenne álmaim férfija - így meg aztán.
- Gyerünk, de tényleg csak 5 perc!

Max elindult, én pedig hűségesen követtem, bár fogalmam sem volt merre tartunk. Megkerültük a házat, és a hátsó teraszukra jutottunk. A kilátás elképesztő volt, egész LA-t látni lehet a teraszról. Már értem miért nem engedett elmenni Max, enélkül a látvány nélkül.
- Hé, mit ácsorogsz ott? Nem ide jöttünk - kiáltott oda.
Nyomába eredtem hát újra.
- Te mégis mit csinálsz Max? - kérdeztem felvont szemöldökkel mikor megláttam, hogy épp a medence végében elhelyezkedő falon mászik felfelé az emeleti teraszra.
- Csak gyere te is, megéri ígérem!
Odasiettem hát én is a falhoz. Esetlenül bámultam hol a falra, hol Maxre, hol pedig a tűsarkúimra. Lehetetlen küldetés. Valószínűleg a hős lovag is meglátta rajtam a teszetoszaság minden jelét, mert miután ő felért az erkélyre lenyújtotta a karját és közölte: kapaszkodjak bele, majd ő felhúz. Na persze...

A kéznyújtásos-felhúzásos történetből messze nem az sült ki, amit akartunk. Vagyis, nem egykönnyen. Kis győzködés után felnyújtottam a kezem - egek, életem álma megfogta a kezem érzéssel kísérve, majd vártam hogy Max felhúz. Na igen, egy darabig fel is húzott, a baj ott kezdődött, hogy 12 centis cipősarkaim nem engedték hogy megtámasszam a virgácsaimat az egyik peremen. Ennek eredményeképp leestem és majdnem magammal rántottam segítőmet is. Végül, nagy szenvedések árán de feljutottam az emeleti teraszra. Épp hogy kifújtam magam a kis kopasz már indult is befelé az egyik ajtón. Követtem, és amint beléptem az ajtón egy szobába, még a lélegzetem is elállt.

2 percen keresztül csak álltam az ajtóban tátott szájjal. Egy hatalmas háló volt, franciaággyal, tévével, puha padlószőnyeggel és végül, de nem utolsó sorban, az egyik falon egy hatalmas kollázzsal. Amin történetesen meglepően sokszor szerepeltem.
- A közös képeink Birddel! - kiáltottam fel - Hogyan?
- Tulajdonképpen, ez a szobája. És ez a fala. De gyere közelebb, nem ez a lényeg.
Odasétáltunk a fotó-falhoz és Max rámutatott valamire. Követtem az ujját és az első, talán még oviban készült képünk volt az Jay-jel. Rajta egy felirattal:

Időtlen idők óta és időtlen időkön át.

- Nos, mit szólsz? - kérdezte mosolyogva Max.
- Ez...ez... - hebegtem, de szavak helyett csak  könnyek patakzottak a szememből - Ez a legszebb, amit valaha láttam.
- Na jó ennél azért egy kicsit kevésbé heves érzelemkitörést vártam.
Ekkor nagy nehezen elmagyaráztam Maxnek, hogy mikor a Nagyim már nagyon beteg volt és Jay-jel egyszer bementünk hozzá a kórházba azt mondta:
- Barátok vagytok már időtlen idők óta, legyetek hát azok időtlen időkön át.
Ezek voltak az utolsó szavai hozzám.

- Így már mindent értek. És remélem tudod, mennyire fontos vagy a mi kis sörivó pajtásunknak. Megkockáztatom, hogy legalább annyira, mint mi. Ha nem jobban. Na, most miért sírsz? - csak úgy ontotta magából a szavakat - De komolyan, ne sírj már. Ha te sírsz én is sírok - és hirtelen elhallgatott. Hozzám fordult és megölelt.
A meghatottságtól, a Nagyi hiányától, a legjobb barátom szeretetétől olyan mennyiségű könny szabadult ki a szememből mint még soha. Belefúrtam az arcom Max vállába és csak sírtam. Éreztem hogy rázza a testemet a sírás, majd néhány vizes valamit éreztem a fejem tetején. Maxre néztem és láttam hogy ő is sír.

Régóta áhított idillemet ajtónyílás zavarta meg. Jay érkezett a szobájába :
- Hát már a telefonjáért se jöhet fel úgy az ember, hogy ne botlna romantikázó szerelmespárokba? - kérdezte nevetve.
- Félreérted a helyzetet öreg - védekezett Max, majd a képre és az idézetre mutatott - Érted már?
Ám nem hagytam szóhoz jutni, inkább a nyakába ugrottam:
- Te vagy a legjobb barát széles e világon. Hihetetlenül szeretlek Jay McGuiness! -majd hatalmas puszit nyomtam kissé borotválatlan ábrázatára.
- Apropó skacok... én tökre örülök, hogy rátaláltatok erre meg minden. De hogy jutottatok a szobámba? Lent láttuk volna, ahogy feljöttök.
- Ez legyen ami kis titkunk Lizyvel - kacsintott rám Max.

Miután kisírtam magam lementünk a többiekhez a nappaliba és elköszöntem a fiúktól. Max és Jay arcára egy-egy extra puszit is nyomtam.
- Bird, hazavinnél kérlek? -rebegtettem meg a szempilláim.
- Sajnálom Királylány, defektem van, itt kell maradnod velünk.
- Majd én hazaviszlek! - ajánlkozott fel kopaszka - Azt hiszem, most már bízhatsz bennem annyira, hogy beülj a kocsimba.
- Legyen, valahogy ugyanis muszáj hazajutnom. És köszönöm a vendéglátást fiúk!
Kifelé menet még hallottam ahogy - talán - Tom utánam füttyentett de nem néztem hátra. Miért lenne szükségem sok-sok pasi figyelmére mikor álmaim férfijának BMW-jének anyósülésére készülök épp bepattanni? 

* * *

Mivel a város másik felében lakom, csúcsforgalomban nagyjából 1 óra alatt haza is jutottunk. Max az egész úton egy szót sem szólt.
- Köszönöm a fuvart! Cserébe gyere, meghívlak egy Lizy-féle limonádéra! - vetettem fel az ötletet.
- Köszi, az jól esne - mormolta, de láttam, hogy fejben egészen máshol jár.
- Max, minden rendben?
Csendesen rázta meg a fejét. Megszorítottam a vállát, majd bementünk a házba. A fiúkéhoz képest apró, de nekem egyedül még ez is hatalmas. 2 hálószoba saját fürdővel, egy amerikai konyhás, hatalmas nappali és még egy galéria az emeleten gardróbbal, és plusz két pici hálóval. És természetesen a terasz. A kedvenc helyem - jó messzire ellátni, és szinte egész nap beragyogják a napsugarak. Maxet leültettem a teraszon lévő asztal mellé, én pedig besiettem a konyhába. Citrom, lime, menta, cukorszirup és bubis víz - el is készült a csodás frissítő. Két hatalmas pohárba öntöttem őket, majd kisiettem én is a teraszra :
- Szóval, mi a baj? Mesélj! - és átnyújtottam az egyik üdítőt Maxnek.
- Tudod, ahogy láttam az éjjel meg ma is, hogy mennyire szeretitek egymást Birddel, szóval na, hogy is mondjam. Féltékeny lettem.
- De hiszen miért? Nem ért...
- Azért, mert igen, ott vannak nekem a srácok és bármit megoszthatok velük az mégsem ugyanaz, mint te meg Jay. Neki van kihez fordulnia, ha már un minket. Nekem egyáltalán nincs ilyen ember az életemben érted? Ott vannak a skacok, a család és ennyi. Mikor egyedül akarok lenni, tényleg halálosan egyedül vagyok. Nincs kit felhívnom, hogy rágasson ki a megszokott közegből... Érted már?

- Értem. És tudod mit? Nem vagy egyedül!
- Már hogyne lennék? - kérdezte keserű szájízzel.
- Itt ülsz a teraszomon, pedig alig ismerjük egymást és nyugodt szívvel öntöd ki nekem a lelked. NEM vagy egyedül. Bármikor hívhatsz és átjöhetsz beszélgetni egyet! - bátorításomat telefonom csörgése zavarta meg:
- Szia Lizy, küldd vissza Maxet ha még ott van, stúdióznunk kéne 2 óra múlva.
- Igenis Jay! Puszillak.
Köszönés nélkül le is tette - nem is ő lenne én pedig útnak indítottam újdonsült kopasz barátomat:
- Remélem nem felejted el, hogy bármikor kereshetsz!

- Köszönöm Lizy! - mondta, majd szorosan megölelgetett és nyomott egy puszit a fejemre és elment. Én pedig becsuktam magam mögött az ajtót és...boldogabb voltam mint valaha.

Legalább ötször körbetáncoltam a házat majd miután kicsit lenyugodtam kimentem a teraszra, behoztam a poharakat és elmosogattam, majd leültem a kanapémra. Vasárnap lévén volt pár szabad órám így a filmnézés mellett döntöttem, már csak ki kellett találni mit nézzek. Kedves John. Tökéletes választás, a kedvenc romantikus filmem. Bekuckóztam hát egy jó meleg plédbe, és tökéletesen zártam egy tökéletesnek tűnő napot.

Reggel elfeküdt nyakkal és fájó derékkal ébredtem... a kanapémon. Kislattyogtam a konyhába és csináltam egy bögre kávét, majd telefonom társaságában visszaburkolóztam a plédembe és irány a Twitter. Olyasmi fogadott amire ismét nem voltam felkészülve...