Nos skacok, egyre többen vagyunk,
ahogy az oldalmegjelenítésekből látom.
Készülök pár újítással, fejlesztéssel, valamint egy közérdekű infóm
is lenne számotokra, ugyanis írói ötlet folytán
kénytelen voltam az előző fejezet végén Tom-ot Nath-re cserélni,
így ez a rész az utolsó pár sorral kezdődik!
Remélem tetszeni fog, puszik!
ahogy az oldalmegjelenítésekből látom.
Készülök pár újítással, fejlesztéssel, valamint egy közérdekű infóm
is lenne számotokra, ugyanis írói ötlet folytán
kénytelen voltam az előző fejezet végén Tom-ot Nath-re cserélni,
így ez a rész az utolsó pár sorral kezdődik!
Remélem tetszeni fog, puszik!
* * *
- Nath, én...én... - nem bírom befejezni a mondatot, ismét sós patakok árasztják el az arcom.
- Shhhh, nyugi! Mit mondott? - nyugtatgatott - Na, mondd már! - ám amíg ezt kimondta, a fülébe súgtam azt, amit hangosan nem mertem kiejteni a számon - Mi? Az nem lehet, hogy te... - rogyott le a kanapéra. Csak bámult a semmibe és hajtogatta, hogy mindez lehetetlen. Pedig, eléggé valóságosnak és ijesztőnek tűnt.
- Pedig igen. Legalábbis egyelőre igen - rántottam vissza a realitások talajára.
- De mégis hogy derült ez ki? - értetlenkedett tágra nyílt szemekkel.
- Az ok nélküli rosszullétem miatt végeztek pár tesztet és megérkeztek az eredmények. Amik, mint tudod daganatra utaló jeleket tartalmaztak - hangosan, saját magam által kimondva még rosszabbul hangzott mint hittem.
- De vannak jó és rosszindulatúak is nem? Biztos semmi komoly - nyugtatta inkább saját magát, mintsem engem.
- Tény, hogy még semmi konkrétat nem tudott mondani az orvos. A jövőhét folyamán már rengeteg vizsgálatra kaptam beutalót, hogy pontosabb információkat tudhassunk meg - eddig csak a Dr House-ban meg a Grace klinikában kellett szembesülnöm ezzel a kórral. Most meg szembejön velem a közvetlen környezetemben, a saját életemben.
- Hogy fogod beadni a húgodnak? És Jay-nek? Meg Max-nek? - hozta fel Nathan. Még egy probléma, sőt nem is egy, egyből három.
- Egyelőre sehogy. Nem akarom, hogy aggódjanak - mondtam ki az első gondolatot ami bekúszott az agyamba.
- Szóval arra kérsz, hogy hazudjak a legjobb barátaimnak és a húgodnak is - realizálta a helyzetet.
- Ez nem ilyen egyszerű. Nem arra kérlek, hogy falazz nekem egy megcsalás után vagy hasonló piti kamu. Kérlek Nathan!
- Csak hangosan gondolkodtam az előbb, meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak - mentegetőzött, meghallva a hangomban a feszültséget - Jay barátja az én barátom is - igyekezett mosolyogni - Na, ne sírj - húzott magához egy amolyan igazi jóbaráti öleléssel. Jó a rosszban, szokták volt mondani.
- Jay barátja az én barátom is - ismételtem, majd örömmel fogadtam el a papírzsepit amit nyújtott.
Nath aztán gyorsan lehozta a laptopját és elkezdtük magunkat képezni a rák terén. Cikkeket olvastunk a jó indulatú tumorokról, a rákos betegségek kezelési módjairól, gyógyulásokról, betegség utáni életekről. Egy pillanatra egy komoly barátság lehetősége csillant meg a szemem előtt, de aztán ismét ráúszott a rák sötét gondolata minden másra, ami az agyamban volt.
*Nancy szemszöge*
Sosem értettem, hogy lehetnek emberek ennyire kreatívak. Nareesha cipőkollekciója valami fenomenális. Olyan furcsa egy ilyen előkelő közegbe csöppenni az otthoni, szokásos kis angol életemből. Egy divatshow első sorában ülök a kedvenc bandám 4 tagjával, csak Nathan nincs itt és persze Lizy. Max elmondása szerint valamiért vissza kellett mennie a kórházba, remélem nincs semmi baja. Bár, hogy is lenne? A legéleterősebb ember akit ismerek, mindig pörög, tele van energiával és érzelmekkel.
- Gyönyörű vagy - suttog a fülembe a mellettem lévő székről Tom. Tény, ami tény tényleg nem néztem ki a rosszul a korall színű maxi szoknyában az azték mintás felsőmmel és Tom bókja is hízelgett a lelkemnek. Már az első alkalomtól fogva, ahogy találkoztunk mindig bókol és flörtöl velem, ha van rá alkalma. Nem mondom, hogy nem kavarnék vele, de nem is tudom. Még alig ismerem.
Amíg Tomon agyalok, észreveszem ahogy a bal keze a zsebéből a combomra vándorol. Nem is értem miért, de nem zavar. Látván, békés helyet talált kis kacsójának a show végig el sem vette onnan.
10 perc vastapsot eredményeztek Nunu alkotásai, amin ő elég rendesen meg is hatódott. Eztán kiadta nekünk utasításba, hogy várjuk meg, amíg interjúkat ad, aztán menjünk vissza együtt a fiúkhoz, senki nem ellenkezett. Kissé esetlenül lézengtem az egyik paraván mellett, valahogy nem voltam elég magabiztos, hogy bárkivel is leálljak beszélgetni. Inkább elővettem a telefonom és Twitterezni kezdtem. Meglepő, hogy amióta "hivatalosan" is a bandával lógok mennyivel többen akarnak ismerkedni velem. Kis ketyerém nyomkodásában egy rántó mozdulat zavart meg és pillanatokon belül a paraván mögött, Tom-mal szembe találtam magam.
Nem sokat teketóriázott és én sem ellenkeztem, másodperceken belül éreztem a kezeit magamon, az ajkait az enyémen és így tovább. Jó 15 perces smárolás után kiszédelegtünk a többiek közé, és hamarosan összeverődött a kis csapat. Hatalmas éljenzéssel fogadtuk a mi kis cipőtervezőnket, majd Tom felvetett egy zseniális ötletet:
- Mi lenne, ha mondjuk nem mennénk egyből hozzánk, hanem előtte benéznénk egy klubba? Tudok is egy jót a közelben!
Nem kellett sokáig győzködni senkit, csak Max húzta a száját, mondván már szüksége van Lizy-re. De végül ő is belement és vállalta, hogy majd fog nekünk taxit mikor matt részegek leszünk. Pár perc séta után meg is érkeztünk a hangzatos nevű, Unicorn bárba - vajon honnan ismerheti Tom? - és belevetettük magunkat a bulizásba.
Nunu felvilágosított, hogy a fiúk le fognak részegedni és ő sem tervez józanon hazamenni első kollekciójának bemutatójáról. Így hát ketten vettük célba a bárpultot, majd egyik italt követte a másik.
- Bocsi, muszáj kimennem egy picit a levegőre - szabadkoztam Nununak, majd a klub belső udvara felé vettem az irányt. Kicsit tényleg kezdett a fejembe szállni a pia. Ezért elsőre el se hittem amit láttok. Megdörzsöltem a szemem, de azután is ugyanaz a látvány fogadott: Tom, ahogyan épp egy másik lány szájában kotorászik a nyelvével. Holott egy órája még velem csinálta ugyanezt.
- Gratulálok Tomhas Anthony Parker, gratulálok! - tapsoltam meg faarccal, majd visszaindultam a klubba. Befelé még hallottam, ahogy próbálja menteni a menthetőt és kimagyarázni, hogy ez nem az volt, aminek láttam. Hát persze hogy nem, sosem az, aminek látjuk. Az ajtóhoz érve dühömben kicsordultak a könnyeim, úgy döntöttem, jobb lesz ha itt hagyom ezt a bulit. Sebes léptekkel a kijárat felé indultam, majd olyan gyorsan futottam az utcán,a milyen gyorsan csak tudtam a magassarkúimban. Hallottam, ahogy valaki a nevemet kiabálja, de nem akartam hátrafordulni. Nem érdekelt. Egy utcasarokra érve egyszerűen lerogytam a padkára és lekaptam a cipőim, majd hozzávágtam egy fém konténerhez.
A járda aszfaltjának hidege kicsit kezdett lehűteni engem és agyam is, így egy fokkal higgadtabban fogadtam a mellém ülő Jay-t. Igen ő loholt utánam, nem Tom. Meg is lepődtem volna, ha ő lett volna az.
- Mi ez a nagy rohanás? - érdeklődött Bird miután kifújta magát.
- Tom...
- Tudom, smároltatok Nunu bemutatója után. Láttam. És ezért miért kellett elrohanni most?
- Láttam egy másik lánnyal smárolni. Mielőtt megkérdeznéd, egész biztos vagyok benne, hogy ő volt az, nem valaki más - mialatt kimondtam, azon kattogott az agyam, hogy mégis mit vártam? Velem is csak úgy leállt csókolózni. Akkor meg, miért lepődtem meg? Jay azonban kioktatás helyett igencsak meglepő monológgal állt elő:
- Nancy - fordult felém és nézett mélyen a szemembe és fogta meg a kezeim - én rohadtul szerelmes vagyok beléd.
- Csak a pia beszél belőled - húztam ki a kezem az övéiből, és indultam volna vissza. Nem engedett.
- Még alig ittam... És igenis nagyon is beléd vagyok esve. Amióta csak betetted azokat a formás lábaidat az életembe 2 év után, elkápráztattál. Nem tudok másra gondolni. Kellesz nekem, veled akarok lenni, elegem van már a kalandokból és a szingliségből. Nancy, én szeretlek - hagyta abba végül mondandóját. Na erre most mégis mit reagáljak?!
- Tudod Jay, én amióta ismerlek, nagyon szeretlek téged. És nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy te és én, szóval tudod. De időre van szükségem. Remélem nem haragszol - húztam félmosolyra a szám és megláttam a szemében azt a jól ismert szikrát jelezvén, minden renden, nincs harag. Zavart elmével és érzelmekkel indultunk vissza a bárba ám nem jutottunk beljebb az ajtónál, a többiek ugyanis épp kifelé tartottak.
Tom elég rendesen részeg volt és Nunu sem volt a toppon, de a többiek egészen rendben voltak.
- Nem tán rávetetted magad Jay-re is ribikém? - szólt oda Tom.
- Hogy mondtad? Nem értettem, valószínűleg bennhagytad a nyelved annak a szőke picsának a szájában - vágtam vissza szúrós tekintettel, és Tom engedelmesen elhallgatott.
Egy 5 fős taxira voltunk, 6-an, plusz a sofőr. Tom kibérelte magának az anyósülést, Nare Seev ölébe helyezkedett, Jay középre, mellé Max, nekem pedig döntenem kellett, ki ölébe is ülök. Végül Max lábait választottam ülőhelyül, biztos, ami biztos alapon. Házi nyúlra nem lövünk... vagy valami ilyesmi.
Az összelihegett, piagőzös taxiban mintha egy örökkévalóságig tartott volna elérni a fiúk villájáig. Mindig lenyűgöz ez az épület a méreteivel. Belépve Lizy és Nathan egy-egy laptop előtt gubbasztottak és elmélyülten netezgettek.
- Halihó, megjöttünk - hívta fel magunkra a figyelmet Max és célbavette nővérkémet. Szeretem őket együtt, a lehető legjobb hatással vannak egymásra. Hagytam nekik egy gyors csókra való időt és utána megkértem Lizy-t, hogy menjünk haza, nem akartam ott maradni.
Nunu csatlakozott hozzánk, így bevágódtunk Lizy hátsóülésére és útba vettük a biztonságot nyújtó édes otthont. Nem foglalkozva senkivel és semmivel, úgy ahogy voltam, ruhástól dőltem be az ágyba, és percek múlva édesdeden szunyókáltam.
*Lizy szemszög*
Nem tetszik Nanc. A mindig mosolygós, pozitív lány helyett egy mélabús lány ült be a srácoknál a hátsóülésre. Talán csak bánatosra itta magát. Talán. Felhúzok Nunu-nak egy garnitúra ágyneműt, majd betakargattam. Kicsit becsiccsentett a drága, bár nem csodálom. Nem sokszor mutat be az ember saját cipőkollekciót. Sajnálom, hogy lemaradtam róla, mostanra az egyik legjobb barátnőm lett ez a lány. Egyenletesen szuszog, ezért inkább magára hagyom.
Lezuhanyzom, majd átvedlek a pizsamámba, s befészkelődtem az ágyamba. Több óra forgolódás és nemalvás után a konyha felé vettem az irányt. Már világosodott, hajnal 5 körül járhatott az idő. Meglepetésemre Nareesha gubbasztott a kanapémon, fejét a térde közé támasztva. Nehéz dolog a másnaposság.
- Lizy, van egy garnitúra pizsid a számomra is? - érdeklődött amint megpillantott. A gardrób felé irányítottam és megígértem neki, hogy csinálok magunknak egy-egy teát mire átöltözik.
- Hmm, te még a teát is finomabbra csinálod mint mások - mosolyodik el, amint belekortyol a citromos-mézes teájába - Mi ez a lehangoltság kicsi Lizy? - érdeklődik látva a semmiféle reakcióm bókjára.
- Minden rendben, csak fáradt vagyok - mentegetőzöm.
- Te vagy a legnagyobb álomszuszék, tudom, hogy valami nyomja a szíved és azért nem alszol. Mesélj - teszi a combomra a szabad kezét.
- Tudod, Nunu. Valószínűleg rákos vagyok - a szavak kongnak a nappali levegőjében. Elveszni látszanak, mintha meg sem hallaná őket. Aztán mégis célba érnek.
- Hogy mi? - kérdezi a sokktól.
- A kórházban mintákat vettek, és rákra utaló jelek vannak a szervezetemben - mondom, de érzem ahogy ismét könnyek csorognak végig az arcomon.
- Az nem lehet - motyogja maga elé Nare - Te vagy a legegészségesebb ember akit ismerek. Biztos csak valami tévedés.
- Az orvostudomány nem téved Nunu.
Az elkövetkező fél órában némán bámultuk a falat. Vannak helyzetek, amikor nincsenek szavak. Olykor a pillanatot nem akarod elrontani a megszólalásoddal, olykor egyszerűen annyira jó valami, hogy nem kellenek szavak, máskor pedig szavakkal leírhatatlan az, amit mondani akarnál. Nunu töri meg a csendet végül:
- Meg fogsz halni? - teszi fel a félelmetes kérdést.
- Nem tudom. Még a héten megyek rengeteg vizsgálatra.
- Nem fogsz meghalni. Nem teheted meg velünk, kellesz - szögezi le, majd ölel át. Mintha a védőangyalom venne karjaiba, úgy érzem magam. Anyám helyett anyám lett, ugyanúgy, ahogy a fiúkat, engem is pátyolgat amióta csak találkoztunk.
- Szeretlek Nunu.
- Minden rendben lesz - simogatja meg a hátam, ahogy anyu tette régen - Tudja ezt valaki rajtam kívül?
- Nathan.
- És a többiek? Nancy és Jay? És Max? Nem akarod elmondani nekik? - hozza fel ő is.
- Még nem akarom - közlöm vele is - Nem akarom, hogy aggódjanak. Lehet, hogy fölösleges.
- És ki fogod bírni egyedül?
- Nem leszek egyedül. Itt vagy te és Nath is... - bizonygatom.
- Mi nem vagyunk ők. És nem leszünk mindig ott, és nem leszünk mindig elegek - mutat rá a fájó valóságra.
- Erős vagyok - szögezem le, s jelzem: nem kívánom folytatni a beszélgetést.
Visszamegyek a szobámba, majd eltervezem a napom. Délelőtt vizsgálat, délután interjú egy divatlapnak és este randi. Nem is lehetne jobbkor randink Max-el. Jó kis napnak nézek elébe...
Nem akartam sokat időzni othon, még azelőtt el akartam tűnni, mielőtt a húgom felébred. Gyors reggeli sminkrutinom után felkaptam valami olyan ruhát, ami az interjúra is megfelel és csendben kiosontam. Nunu is visszamehetett a szobájába, mert a nappaliban nem volt. Észrevétlenül hagytam el a házat és indultam a kórház felé.
- Jó reggelt kisasszony - fogadott mosolyogva Dr. Parkson. Legalább egyikünk mosolyog - Felkészült?
- Fel lehet? - húzom kényszeredett mosolyra a szám.
- Nos, igaza van. Mivel igen készséges volt és átalakította értünk az időbeosztását, így rengeteg vizsgálatra sikerült a mai napra időpontot nyernem - hurrá... - az első egy PET-vizsgálat, amely ha valamely belső szerveben keletkezett a daganat, tökélesen kimutatja azt - ismerteti velem a helyzetem. Elküld átöltözni, majd egy CT-vel egybekötve elvégzik mindkét vizsgálatot. Közel két órát vett igénybe a procedúra. Hogy kaptam-e bármi infót ezután a két óra után? Hát persze, hogy nem.
- Köszönöm, hogy befáradt Lizy - kezdi kenetteljes képpel a doki -, pár nap múlva értesítem az eredményekről.
- Miért olyan sokára doktor úr?
- Egyeztetnem kell rákspecialistákkal az eredményei kiértékelése során. Amint többet tudok, értesítem.
- Köszönöm - nyújtom kézfogásra a kezem.
- Viszlát Lizbeth - köszön el, majd rohan is el egy másik betegéhez.
Kórház pipa - majd egy vastag, képzeletbeli piros pipát rajzolok a fejemben a tennivalók listája mellé. Hogy megkönnyebbültem-e? Egyáltalán nem.
Senkinek nem kívánom az érzést, hogy kórházi kivizsgálások után kelljen beülnie egy talkshow stúdiófelvételére. Ráadásképp Katniss sem tudott eljönni, valami családi ok miatt. Egyedül ültem a sminktükörnél, mint a kisujjam. Bekocogott egy ismeretlen sminkes és fodrász, maguknak tetszőre alakítottak és mehettem is a kamerák elé. Sok-sok sablonkérdés, fejfájás, rosszullét és végre vége. Általában élveztem az eddigi interjúimat, de ez a mai. Ez más.
Örömmel hagyom el a stúdiót és rohanok haza átöltözni. Gyors zuhany, göndör fürtök és natúr smink. Már reggel kiválasztottam a szettem és régen posztoltam már ilyesmit a követőimnek, ideje volt megosztanom velük a randi-terveim:
- Shhhh, nyugi! Mit mondott? - nyugtatgatott - Na, mondd már! - ám amíg ezt kimondta, a fülébe súgtam azt, amit hangosan nem mertem kiejteni a számon - Mi? Az nem lehet, hogy te... - rogyott le a kanapéra. Csak bámult a semmibe és hajtogatta, hogy mindez lehetetlen. Pedig, eléggé valóságosnak és ijesztőnek tűnt.
- Pedig igen. Legalábbis egyelőre igen - rántottam vissza a realitások talajára.
- De mégis hogy derült ez ki? - értetlenkedett tágra nyílt szemekkel.
- Az ok nélküli rosszullétem miatt végeztek pár tesztet és megérkeztek az eredmények. Amik, mint tudod daganatra utaló jeleket tartalmaztak - hangosan, saját magam által kimondva még rosszabbul hangzott mint hittem.
- De vannak jó és rosszindulatúak is nem? Biztos semmi komoly - nyugtatta inkább saját magát, mintsem engem.
- Tény, hogy még semmi konkrétat nem tudott mondani az orvos. A jövőhét folyamán már rengeteg vizsgálatra kaptam beutalót, hogy pontosabb információkat tudhassunk meg - eddig csak a Dr House-ban meg a Grace klinikában kellett szembesülnöm ezzel a kórral. Most meg szembejön velem a közvetlen környezetemben, a saját életemben.
- Hogy fogod beadni a húgodnak? És Jay-nek? Meg Max-nek? - hozta fel Nathan. Még egy probléma, sőt nem is egy, egyből három.
- Egyelőre sehogy. Nem akarom, hogy aggódjanak - mondtam ki az első gondolatot ami bekúszott az agyamba.
- Szóval arra kérsz, hogy hazudjak a legjobb barátaimnak és a húgodnak is - realizálta a helyzetet.
- Ez nem ilyen egyszerű. Nem arra kérlek, hogy falazz nekem egy megcsalás után vagy hasonló piti kamu. Kérlek Nathan!
- Csak hangosan gondolkodtam az előbb, meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak - mentegetőzött, meghallva a hangomban a feszültséget - Jay barátja az én barátom is - igyekezett mosolyogni - Na, ne sírj - húzott magához egy amolyan igazi jóbaráti öleléssel. Jó a rosszban, szokták volt mondani.
- Jay barátja az én barátom is - ismételtem, majd örömmel fogadtam el a papírzsepit amit nyújtott.
Nath aztán gyorsan lehozta a laptopját és elkezdtük magunkat képezni a rák terén. Cikkeket olvastunk a jó indulatú tumorokról, a rákos betegségek kezelési módjairól, gyógyulásokról, betegség utáni életekről. Egy pillanatra egy komoly barátság lehetősége csillant meg a szemem előtt, de aztán ismét ráúszott a rák sötét gondolata minden másra, ami az agyamban volt.
*Nancy szemszöge*
Sosem értettem, hogy lehetnek emberek ennyire kreatívak. Nareesha cipőkollekciója valami fenomenális. Olyan furcsa egy ilyen előkelő közegbe csöppenni az otthoni, szokásos kis angol életemből. Egy divatshow első sorában ülök a kedvenc bandám 4 tagjával, csak Nathan nincs itt és persze Lizy. Max elmondása szerint valamiért vissza kellett mennie a kórházba, remélem nincs semmi baja. Bár, hogy is lenne? A legéleterősebb ember akit ismerek, mindig pörög, tele van energiával és érzelmekkel.
- Gyönyörű vagy - suttog a fülembe a mellettem lévő székről Tom. Tény, ami tény tényleg nem néztem ki a rosszul a korall színű maxi szoknyában az azték mintás felsőmmel és Tom bókja is hízelgett a lelkemnek. Már az első alkalomtól fogva, ahogy találkoztunk mindig bókol és flörtöl velem, ha van rá alkalma. Nem mondom, hogy nem kavarnék vele, de nem is tudom. Még alig ismerem.
Amíg Tomon agyalok, észreveszem ahogy a bal keze a zsebéből a combomra vándorol. Nem is értem miért, de nem zavar. Látván, békés helyet talált kis kacsójának a show végig el sem vette onnan.
10 perc vastapsot eredményeztek Nunu alkotásai, amin ő elég rendesen meg is hatódott. Eztán kiadta nekünk utasításba, hogy várjuk meg, amíg interjúkat ad, aztán menjünk vissza együtt a fiúkhoz, senki nem ellenkezett. Kissé esetlenül lézengtem az egyik paraván mellett, valahogy nem voltam elég magabiztos, hogy bárkivel is leálljak beszélgetni. Inkább elővettem a telefonom és Twitterezni kezdtem. Meglepő, hogy amióta "hivatalosan" is a bandával lógok mennyivel többen akarnak ismerkedni velem. Kis ketyerém nyomkodásában egy rántó mozdulat zavart meg és pillanatokon belül a paraván mögött, Tom-mal szembe találtam magam.
Nem sokat teketóriázott és én sem ellenkeztem, másodperceken belül éreztem a kezeit magamon, az ajkait az enyémen és így tovább. Jó 15 perces smárolás után kiszédelegtünk a többiek közé, és hamarosan összeverődött a kis csapat. Hatalmas éljenzéssel fogadtuk a mi kis cipőtervezőnket, majd Tom felvetett egy zseniális ötletet:
- Mi lenne, ha mondjuk nem mennénk egyből hozzánk, hanem előtte benéznénk egy klubba? Tudok is egy jót a közelben!
Nem kellett sokáig győzködni senkit, csak Max húzta a száját, mondván már szüksége van Lizy-re. De végül ő is belement és vállalta, hogy majd fog nekünk taxit mikor matt részegek leszünk. Pár perc séta után meg is érkeztünk a hangzatos nevű, Unicorn bárba - vajon honnan ismerheti Tom? - és belevetettük magunkat a bulizásba.
Nunu felvilágosított, hogy a fiúk le fognak részegedni és ő sem tervez józanon hazamenni első kollekciójának bemutatójáról. Így hát ketten vettük célba a bárpultot, majd egyik italt követte a másik.
- Bocsi, muszáj kimennem egy picit a levegőre - szabadkoztam Nununak, majd a klub belső udvara felé vettem az irányt. Kicsit tényleg kezdett a fejembe szállni a pia. Ezért elsőre el se hittem amit láttok. Megdörzsöltem a szemem, de azután is ugyanaz a látvány fogadott: Tom, ahogyan épp egy másik lány szájában kotorászik a nyelvével. Holott egy órája még velem csinálta ugyanezt.
- Gratulálok Tomhas Anthony Parker, gratulálok! - tapsoltam meg faarccal, majd visszaindultam a klubba. Befelé még hallottam, ahogy próbálja menteni a menthetőt és kimagyarázni, hogy ez nem az volt, aminek láttam. Hát persze hogy nem, sosem az, aminek látjuk. Az ajtóhoz érve dühömben kicsordultak a könnyeim, úgy döntöttem, jobb lesz ha itt hagyom ezt a bulit. Sebes léptekkel a kijárat felé indultam, majd olyan gyorsan futottam az utcán,a milyen gyorsan csak tudtam a magassarkúimban. Hallottam, ahogy valaki a nevemet kiabálja, de nem akartam hátrafordulni. Nem érdekelt. Egy utcasarokra érve egyszerűen lerogytam a padkára és lekaptam a cipőim, majd hozzávágtam egy fém konténerhez.
A járda aszfaltjának hidege kicsit kezdett lehűteni engem és agyam is, így egy fokkal higgadtabban fogadtam a mellém ülő Jay-t. Igen ő loholt utánam, nem Tom. Meg is lepődtem volna, ha ő lett volna az.
- Mi ez a nagy rohanás? - érdeklődött Bird miután kifújta magát.
- Tom...
- Tudom, smároltatok Nunu bemutatója után. Láttam. És ezért miért kellett elrohanni most?
- Láttam egy másik lánnyal smárolni. Mielőtt megkérdeznéd, egész biztos vagyok benne, hogy ő volt az, nem valaki más - mialatt kimondtam, azon kattogott az agyam, hogy mégis mit vártam? Velem is csak úgy leállt csókolózni. Akkor meg, miért lepődtem meg? Jay azonban kioktatás helyett igencsak meglepő monológgal állt elő:
- Nancy - fordult felém és nézett mélyen a szemembe és fogta meg a kezeim - én rohadtul szerelmes vagyok beléd.
- Csak a pia beszél belőled - húztam ki a kezem az övéiből, és indultam volna vissza. Nem engedett.
- Még alig ittam... És igenis nagyon is beléd vagyok esve. Amióta csak betetted azokat a formás lábaidat az életembe 2 év után, elkápráztattál. Nem tudok másra gondolni. Kellesz nekem, veled akarok lenni, elegem van már a kalandokból és a szingliségből. Nancy, én szeretlek - hagyta abba végül mondandóját. Na erre most mégis mit reagáljak?!
- Tudod Jay, én amióta ismerlek, nagyon szeretlek téged. És nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy te és én, szóval tudod. De időre van szükségem. Remélem nem haragszol - húztam félmosolyra a szám és megláttam a szemében azt a jól ismert szikrát jelezvén, minden renden, nincs harag. Zavart elmével és érzelmekkel indultunk vissza a bárba ám nem jutottunk beljebb az ajtónál, a többiek ugyanis épp kifelé tartottak.
Tom elég rendesen részeg volt és Nunu sem volt a toppon, de a többiek egészen rendben voltak.
- Nem tán rávetetted magad Jay-re is ribikém? - szólt oda Tom.
- Hogy mondtad? Nem értettem, valószínűleg bennhagytad a nyelved annak a szőke picsának a szájában - vágtam vissza szúrós tekintettel, és Tom engedelmesen elhallgatott.
Egy 5 fős taxira voltunk, 6-an, plusz a sofőr. Tom kibérelte magának az anyósülést, Nare Seev ölébe helyezkedett, Jay középre, mellé Max, nekem pedig döntenem kellett, ki ölébe is ülök. Végül Max lábait választottam ülőhelyül, biztos, ami biztos alapon. Házi nyúlra nem lövünk... vagy valami ilyesmi.
Az összelihegett, piagőzös taxiban mintha egy örökkévalóságig tartott volna elérni a fiúk villájáig. Mindig lenyűgöz ez az épület a méreteivel. Belépve Lizy és Nathan egy-egy laptop előtt gubbasztottak és elmélyülten netezgettek.
- Halihó, megjöttünk - hívta fel magunkra a figyelmet Max és célbavette nővérkémet. Szeretem őket együtt, a lehető legjobb hatással vannak egymásra. Hagytam nekik egy gyors csókra való időt és utána megkértem Lizy-t, hogy menjünk haza, nem akartam ott maradni.
Nunu csatlakozott hozzánk, így bevágódtunk Lizy hátsóülésére és útba vettük a biztonságot nyújtó édes otthont. Nem foglalkozva senkivel és semmivel, úgy ahogy voltam, ruhástól dőltem be az ágyba, és percek múlva édesdeden szunyókáltam.
*Lizy szemszög*
Nem tetszik Nanc. A mindig mosolygós, pozitív lány helyett egy mélabús lány ült be a srácoknál a hátsóülésre. Talán csak bánatosra itta magát. Talán. Felhúzok Nunu-nak egy garnitúra ágyneműt, majd betakargattam. Kicsit becsiccsentett a drága, bár nem csodálom. Nem sokszor mutat be az ember saját cipőkollekciót. Sajnálom, hogy lemaradtam róla, mostanra az egyik legjobb barátnőm lett ez a lány. Egyenletesen szuszog, ezért inkább magára hagyom.
Lezuhanyzom, majd átvedlek a pizsamámba, s befészkelődtem az ágyamba. Több óra forgolódás és nemalvás után a konyha felé vettem az irányt. Már világosodott, hajnal 5 körül járhatott az idő. Meglepetésemre Nareesha gubbasztott a kanapémon, fejét a térde közé támasztva. Nehéz dolog a másnaposság.
- Lizy, van egy garnitúra pizsid a számomra is? - érdeklődött amint megpillantott. A gardrób felé irányítottam és megígértem neki, hogy csinálok magunknak egy-egy teát mire átöltözik.
- Hmm, te még a teát is finomabbra csinálod mint mások - mosolyodik el, amint belekortyol a citromos-mézes teájába - Mi ez a lehangoltság kicsi Lizy? - érdeklődik látva a semmiféle reakcióm bókjára.
- Minden rendben, csak fáradt vagyok - mentegetőzöm.
- Te vagy a legnagyobb álomszuszék, tudom, hogy valami nyomja a szíved és azért nem alszol. Mesélj - teszi a combomra a szabad kezét.
- Tudod, Nunu. Valószínűleg rákos vagyok - a szavak kongnak a nappali levegőjében. Elveszni látszanak, mintha meg sem hallaná őket. Aztán mégis célba érnek.
- Hogy mi? - kérdezi a sokktól.
- A kórházban mintákat vettek, és rákra utaló jelek vannak a szervezetemben - mondom, de érzem ahogy ismét könnyek csorognak végig az arcomon.
- Az nem lehet - motyogja maga elé Nare - Te vagy a legegészségesebb ember akit ismerek. Biztos csak valami tévedés.
- Az orvostudomány nem téved Nunu.
Az elkövetkező fél órában némán bámultuk a falat. Vannak helyzetek, amikor nincsenek szavak. Olykor a pillanatot nem akarod elrontani a megszólalásoddal, olykor egyszerűen annyira jó valami, hogy nem kellenek szavak, máskor pedig szavakkal leírhatatlan az, amit mondani akarnál. Nunu töri meg a csendet végül:
- Meg fogsz halni? - teszi fel a félelmetes kérdést.
- Nem tudom. Még a héten megyek rengeteg vizsgálatra.
- Nem fogsz meghalni. Nem teheted meg velünk, kellesz - szögezi le, majd ölel át. Mintha a védőangyalom venne karjaiba, úgy érzem magam. Anyám helyett anyám lett, ugyanúgy, ahogy a fiúkat, engem is pátyolgat amióta csak találkoztunk.
- Szeretlek Nunu.
- Minden rendben lesz - simogatja meg a hátam, ahogy anyu tette régen - Tudja ezt valaki rajtam kívül?
- Nathan.
- És a többiek? Nancy és Jay? És Max? Nem akarod elmondani nekik? - hozza fel ő is.
- Még nem akarom - közlöm vele is - Nem akarom, hogy aggódjanak. Lehet, hogy fölösleges.
- És ki fogod bírni egyedül?
- Nem leszek egyedül. Itt vagy te és Nath is... - bizonygatom.
- Mi nem vagyunk ők. És nem leszünk mindig ott, és nem leszünk mindig elegek - mutat rá a fájó valóságra.
- Erős vagyok - szögezem le, s jelzem: nem kívánom folytatni a beszélgetést.
Visszamegyek a szobámba, majd eltervezem a napom. Délelőtt vizsgálat, délután interjú egy divatlapnak és este randi. Nem is lehetne jobbkor randink Max-el. Jó kis napnak nézek elébe...
Nem akartam sokat időzni othon, még azelőtt el akartam tűnni, mielőtt a húgom felébred. Gyors reggeli sminkrutinom után felkaptam valami olyan ruhát, ami az interjúra is megfelel és csendben kiosontam. Nunu is visszamehetett a szobájába, mert a nappaliban nem volt. Észrevétlenül hagytam el a házat és indultam a kórház felé.
- Jó reggelt kisasszony - fogadott mosolyogva Dr. Parkson. Legalább egyikünk mosolyog - Felkészült?
- Fel lehet? - húzom kényszeredett mosolyra a szám.
- Nos, igaza van. Mivel igen készséges volt és átalakította értünk az időbeosztását, így rengeteg vizsgálatra sikerült a mai napra időpontot nyernem - hurrá... - az első egy PET-vizsgálat, amely ha valamely belső szerveben keletkezett a daganat, tökélesen kimutatja azt - ismerteti velem a helyzetem. Elküld átöltözni, majd egy CT-vel egybekötve elvégzik mindkét vizsgálatot. Közel két órát vett igénybe a procedúra. Hogy kaptam-e bármi infót ezután a két óra után? Hát persze, hogy nem.
- Köszönöm, hogy befáradt Lizy - kezdi kenetteljes képpel a doki -, pár nap múlva értesítem az eredményekről.
- Miért olyan sokára doktor úr?
- Egyeztetnem kell rákspecialistákkal az eredményei kiértékelése során. Amint többet tudok, értesítem.
- Köszönöm - nyújtom kézfogásra a kezem.
- Viszlát Lizbeth - köszön el, majd rohan is el egy másik betegéhez.
Kórház pipa - majd egy vastag, képzeletbeli piros pipát rajzolok a fejemben a tennivalók listája mellé. Hogy megkönnyebbültem-e? Egyáltalán nem.
Senkinek nem kívánom az érzést, hogy kórházi kivizsgálások után kelljen beülnie egy talkshow stúdiófelvételére. Ráadásképp Katniss sem tudott eljönni, valami családi ok miatt. Egyedül ültem a sminktükörnél, mint a kisujjam. Bekocogott egy ismeretlen sminkes és fodrász, maguknak tetszőre alakítottak és mehettem is a kamerák elé. Sok-sok sablonkérdés, fejfájás, rosszullét és végre vége. Általában élveztem az eddigi interjúimat, de ez a mai. Ez más.
Örömmel hagyom el a stúdiót és rohanok haza átöltözni. Gyors zuhany, göndör fürtök és natúr smink. Már reggel kiválasztottam a szettem és régen posztoltam már ilyesmit a követőimnek, ideje volt megosztanom velük a randi-terveim:
@LizyAlexander: only for my love #secret #relationship
Meg sem várva a reakciókat puccba vágtam magam és rohantam a közben az ajtón dörömbölő Max-hez. A lépcsőn lefelé eldöntöttem, hogy átadom magam az estének és tökéletes randink lesz.
- Neked meddig kell dörömbölni hogy beengedj Kincs? - nyom egy puszit a homlokomra az én kis kopaszom.
- Bemutassam a csengőt Édes, amit az emeleten lévő gardróbban is lehet hallani?
- Na gyere te, ne okoskodj - húz kifelé, majd kulcsra zárja az ajtót.
Az autóút alatt elgyönyörködök az én egyetlenemben. Minden egyes porcikájáért odáig és vissza vagyok. Szeretem a fülcimpájától a kislábujja körméig. Egy csodás, eldugott kis étteremnél parkolunk le és csodás vacsorát töltöttünk el, kettesben.
- Folytatásként mit szeretnél - érdeklődött a vacsora végén Max.
- Menjünk haza - bújok hozzá, ahogy a kocsihoz sétálunk.
- Hozzád vagy hozzánk? Nanc Nununál alszik, csajos estéjük van - világosít fel a húgom életéről a pasim. Szép.
- Hozzám - zárom rövidre a témát és ülök be az anyósülésre. Összekulcsoljuk az ujjainkat és kéz a kézben vezet utunk hazáig. Megnyugtat. Szeretem. Szeret. Ő a boldogságom. Úriemberként kinyitja nekem az ajtót, majd hirtelen a karjaiba kap és úgy visz be a lakásba.
Már a nappali közepén heves csókcsatába bonyolódunk, csak nagy nehezen jutunk el a franciaágyamig. Olyan óvatosan rak le a párnáim közé, mintha törékeny porcelánbaba lennék. Fölémhajol. Olyan mély érzéseket látok gyönyörű szemeiben mint még soha.
- Szeretlek Lizbeth Alexander. Halálosan szeretlek - suttogta a fülembe.
Lekerült a pólója, lekerült a magassarkúm. Itt van, érzem minden rezdülését. Valahol a távolban a telefonom csörög. Hallom, de nem akarom felvenni. Megállíthatatlanul, szünet nélkül csörög. Egyikünket sem érdekel, nem foglalkozunk a telefonnal, ma este nem...
*Időközben a kórházban*
- Ez nem jó, nagyon nem jó - vet röpke pillantást a CT eredményekre egy afroamerikai orvos és asszisztense.
- Mi a diagnózis?
- Türelem Dr. Parkson, türelem - nyugtatják a feszült orvost. Megszerette a fiatal páciensét. Aggódott érte.
- Mondják már, mennyire súlyos?
- Hívja fel a betegét. Ha lehet, most azonnal!
Az orvos tárcsáz, a telefon kicsöng. Csak csörög és csörög. Semmi válasz. Az orvoskolléga eközben nagy betűkkel felírt valamit egy letörölhető, gurulós táblára. Kétszer is végigfuttatja rajta a szemét.
- Ilyen nincs...
- Neked meddig kell dörömbölni hogy beengedj Kincs? - nyom egy puszit a homlokomra az én kis kopaszom.
- Bemutassam a csengőt Édes, amit az emeleten lévő gardróbban is lehet hallani?
- Na gyere te, ne okoskodj - húz kifelé, majd kulcsra zárja az ajtót.
Az autóút alatt elgyönyörködök az én egyetlenemben. Minden egyes porcikájáért odáig és vissza vagyok. Szeretem a fülcimpájától a kislábujja körméig. Egy csodás, eldugott kis étteremnél parkolunk le és csodás vacsorát töltöttünk el, kettesben.
- Folytatásként mit szeretnél - érdeklődött a vacsora végén Max.
- Menjünk haza - bújok hozzá, ahogy a kocsihoz sétálunk.
- Hozzád vagy hozzánk? Nanc Nununál alszik, csajos estéjük van - világosít fel a húgom életéről a pasim. Szép.
- Hozzám - zárom rövidre a témát és ülök be az anyósülésre. Összekulcsoljuk az ujjainkat és kéz a kézben vezet utunk hazáig. Megnyugtat. Szeretem. Szeret. Ő a boldogságom. Úriemberként kinyitja nekem az ajtót, majd hirtelen a karjaiba kap és úgy visz be a lakásba.
Már a nappali közepén heves csókcsatába bonyolódunk, csak nagy nehezen jutunk el a franciaágyamig. Olyan óvatosan rak le a párnáim közé, mintha törékeny porcelánbaba lennék. Fölémhajol. Olyan mély érzéseket látok gyönyörű szemeiben mint még soha.
- Szeretlek Lizbeth Alexander. Halálosan szeretlek - suttogta a fülembe.
Lekerült a pólója, lekerült a magassarkúm. Itt van, érzem minden rezdülését. Valahol a távolban a telefonom csörög. Hallom, de nem akarom felvenni. Megállíthatatlanul, szünet nélkül csörög. Egyikünket sem érdekel, nem foglalkozunk a telefonnal, ma este nem...
*Időközben a kórházban*
- Ez nem jó, nagyon nem jó - vet röpke pillantást a CT eredményekre egy afroamerikai orvos és asszisztense.
- Mi a diagnózis?
- Türelem Dr. Parkson, türelem - nyugtatják a feszült orvost. Megszerette a fiatal páciensét. Aggódott érte.
- Mondják már, mennyire súlyos?
- Hívja fel a betegét. Ha lehet, most azonnal!
Az orvos tárcsáz, a telefon kicsöng. Csak csörög és csörög. Semmi válasz. Az orvoskolléga eközben nagy betűkkel felírt valamit egy letörölhető, gurulós táblára. Kétszer is végigfuttatja rajta a szemét.
- Ilyen nincs...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése