11. fejezet

Ezt a részt szeretném az én egyik legdrágább barátnőmnek,
Rékának ajánlani, majd ő tudja miért.
Nektek pedig, lelkes olvasóim, köszönöm, hogy velem vagytok.
Nehéz időszakon megyek keresztül és gondolatban volt a blog
megszüntetése is. De értetek érdemes!
Szeretlek titeket!
És igen, ez a mostani rész picit filozofálósabbra, elmélkedősebbre sikerült,
remélem nem bánjátok és ez is tetszeni fog.
Igyekszem hozni egy pozitív, vidám kis részt is legközelebb!
Millió puszi és köszönet!

* * *

Vannak élethelyzetek, amelyek egyszerűen nem lehetnek igazak. Hogy életünk szerelme összejött az ősellenségünkkel. Elfelejtettük megfordítani a fizika dolgozatot és egy egész oldalnyi feladatot hagytunk ki. Elvesztettük a lakáskulcsunkat és nem tudunk bemenni a saját lakásunkba vagy épp elhagyjuk a repülőjegyünket egy nappal az utazás előtt.
Ilyen érzés lehet megtudni, hogy az ember páciensének szervezetében daganatot mutattak ki. Nem is egyet, egyből kettőt. Dr. Parkson-nal forgott a rendelő, mintha ő maga lett volna halálos beteg. Kezdő orvos volt, alig fél éve praktizált és a rák messze nem a szakterülete. Sürgősségi eseteket lát el, ez az első eset, hogy ilyen komoly kórral áll szemben. Mi van, ha nem tud a beteg segítségére lenni? Hisz ő az orvos, tőle függ az élete. És ha félrekezeli? Ha valamit elnéz, és a lány meghal?
- Dr. Parkson, figyeljen rám - húzza vissza a realitás talajára a rákspecialista.
- Elnézést, hallgatom - szabadkozik rémülten.

- Nos, az előbb beszéltem a főorvos úrral. Az ön feladata lesz közölni a betegével, hogy mi a diagnózis. Ismertesse vele ennek a dossziénak a tartalmát - nyomnak a kezébe egy vaskos paksamétát - Minden világos?
Semmi sem világos, gondolja magában, de ehelyett csak bólint egyet, mire a specialista az asszisztense kíséretében kivonul. A letaglózott orvos még percekig nézett farkasszemet a táblán szereplő irományokkal: MELLRÁK, TÜDŐ ÁTTÉTTEL. Mégis hogy lehet valakinek megmagyarázni, hogy talán meg is halhat?

Egész éjjel a kórház kutatókönyvtári részlegében keresgélt és olvasgatott a rákkal kapcsolatban. Okokat és okozatokat, csodás gyógyulásokat és könnyfakasztó harcokat, melyeket a gyilkos kór nyert meg. Vörös és fájó szemekkel kortyolgatta reggeli ébresztő automatás kávéját és kutatott újra Lizy száma után a mobiljában. Csak vegye fel...

*Lizy szemszög*

- Ébresztő álomszuszék - kapok gyors puszit az arcomra. A félmeztelen, egy szál boxerben mellettem guggoló Max látványa indítja a reggelem.
- Hova mész? - kérdezem kiskutya tekintettel, amint meglátom hogy szedegeti össze a ruháit és öltözni készül.
- Mennem kell, stúdiózunk.
- Akkor kérek búcsúcsókot - ülök fel durcásan az ágyban. Hozzámlép, és ugyanolyan szenvedéllyel csókolózunk mint tegnap este, vagy bármikor máskor. Vajon örökké megmarad ez a vonzalom? Vagy elillan? És jön helyette valami rossz, és sötét. Mint a rák. Kiráz a hideg, ahogy ismét bekúszik az agyamba, mint valami sötét felleg.
- Minden rendben? - veszi észre furcsaságom Max is.
- Persze, csak kár hogy el kell menned - nyomok még egy puszit tökéletes ajkaira.
Amíg elmegy lezuhanyozni kimegyek a konyhába, hogy kávét csináljak mindkettőnknek. Még a nappaliban belebotlok a táskámba a padlón. Basszus, benne van a telefonom! A telefonom, ami az este annyira csörgött. Ideje megnézni kinek voltam oly fontos.

"Dr. Parkson
3 nem fogadott hívás"

Remegő gyomor, elsötétülő világ. Olyan erősen mélyesztem a körmeim a tenyerembe, hogy megmarad a nyomuk. Konyha-kávé,konyha-kávé! Utasítgat az agyam szüntelenül, de képtelen vagyok bármilyen cselekvésre. Vissza kell hívnom - ez az egyetlen gondolat amely újra és újra felvillan a szemem előtt hatalmas, villódzó, neonrózsaszín betűkkel. Tárcsáz, kicsöng, zúg, búg, kattan...
- Jó reggelt Lizbeth - szólal meg az ismerős orvos hangja a vonal túlsó végén - Remélem az éjjel nem ébresztettem fel a hívásaimmal.
- Én kérek elnézést, amiért nem tudtam felvenni. Miért keresett Dr. Parkson?
- Nos, megérkeztek a leletei, már tegnap este - ez gyors volt - és szeretném mielőbb tudatni önnel a diagnózist. Ma ráér?
- Természetesen. Mikor menjek?
- Amint tud - majd csend. Felemésztően kellemetlen csend. Miért nincs itt egy légy se, hogy halljam a zümmögését? Miért nem dudorászik Max fürdés közben?
Hallom a lépéseim tompa puffanásait, ahogy a konyha felé haladok, a kávéfőző sercegése szinte bántja a fülem. Egyes egyedül vagyok és fáj. Berohannék a fürdőbe és sírva közölném életem szerelmével, hogy talán meg is halhatok. Mégis inkább őrült kínok között mosolyt festek az arcomra és összebújva kortyolgatjuk be reggeli koffeinadagunkat. Mintha évek óta minden reggel együtt kelnénk és mintha még éveken át ugyanilyen lenne a napjaink kezdete. Elmegy és egyedül maradok. Egyedül a gondolataimmal, a félelmeimmel. Miért félünk közel engedni valakit? És miért félünk megosztani a félelmeinket olyasvalakivel, aki már közel van? Függetlenség. Minden kulcsa ebben a szóban keresendő. Nem akarunk másokra támaszkodni, elhisszük, hogy erősek vagyunk. Legyőzhetünk bármit - tény és való. De egyedül nem, egyedül semmi sem működik. Bárcsak képes lennék ezt nem csak a fejemben beismerni. Függetlenség és büszkeség. Mindnyájunk vesztének tökéletes okai. Mi lenne velünk hibák nélkül...?

Ha már a kórházba be kell mennem, elugrok még ide-oda. Reggeli ébredésem hangulatát idézvén egy romantikus összeállításra esik a választásom. Sokkal ellentmondásosabbat nehezen tudtam volna választani a most bennem uralkodó érzések mellé. Sebaj, nem kell tudnia a világnak mindenről. Lássák csak a vidám és boldog Lizy-t, a tökéletes, irigylésre méltó kis életével.
Kocsiba be, kocsiból ki, lépcsőn fel és ajtón be. Komor arcú orvos, nyomott levegő a rendelőben. A doki asztalát káosz és mégis átlátható rend jellemzi. A szélén egy papírpoharakból épített kisebb erődítmény, mögötte pedig egy széken rémhíreim közlője, Dr. Parkson. Sehol sincs már az az erőltetett mosoly, amivel még tegnap ámítani próbált. Némán foglalok helyet a megkopott kárpitú székben és orvosom tekintetébe fúrom sajátjaim. Szemei vörösek, kialvatlanságot tükröznek. A vörösség mellett pedig szürkék, élettelenek. Minden pezsgés, lendület és energia hiányzik a tekintetéből, mintha fátyol mögül figyelne.
- Felkészültem, mondja, amit tudnom kell - saját magamat is meglepem hangom érzéketlen, tompa csengésével.
- Nem kertelek Miss Alexander, önnek komoly betegséggel kell szembenéznie. Mellrákja van, amely sajnos máris áttétet képzett a tüdejében - szavai szinte karcolják mind a levegőt, mind a lelkem. Rosszra számítottam, de nem ennyire. Sok évadnyi orvosos sorozat után és alapműveltségemnek hála tudom, hogy az elhangzott szavak nem sok jóval kecsegtetnek.
- Mik a lehetőségeim? - érdeklődöm ugyanolyan érzelemmentes hangszínnel, mint korábban. Dr. Parkson felüti egy dosszié fedőlapját, majd lapozgatni kezd benne.
- Nos, ami a kezeléseket illeti, több lehetősége is van. Kórházunk rákra specializálódott osztálya biztosítja az ön számára a szükséges gyógymódokat - úgy mint kemoterápia, természetes gyógymódok és műtéti eljárások. Mindezeket azonban csak beutaló ellenében tudjuk végrehajtani és a várólista ilyen típusú kezelésekre meglehetősen hosszú a klinikánkon.
- De?
- De mi?
- Mindig van de, doktor úr - közlöm komoly képpel és várom a folytatást.
- Nos, hát. Nemzetközi kórház révén kapcsolatot ápolunk rengeteg európai lokalizálású intézményekkel, melyek közül néhány igen fejlett és gyors kezeléseket tud biztosítani. Vannak kapcsolataink London, Párizs valamint Róma városában is és ezek közül az előbbi kettő akár most azonnal képes betegfogadásra. Nem kérem, hogy azonnal döntsön, gondolja át.
- Dr. Parkson. Mennyi az esélye, hogy felépülök a betegségből itt és mennyi az esélye, ha valamelyik európai várost választom?
- Pontos esélylatolgatásba nem mennék bele, de az ön esete elég súlyos és mindenképp sürgeti az idő. Hozzá kell még tennem, hogy amennyiben itt marad, akkor sem én leszek a kezelőorvosa.
- Értem - bólogatok szinte öntudatlanul.
- Parancsoljon, olvassa ezt át otthon - nyújtja felém a paksamétát maga elől - és vitassa meg valakivel a lehetőségeit. Van kérdése?
- Egyelőre nincs - állok fel a székemből zombi módjára és indulok a folyosóra nyíló ajtó felé -, de mégis lenne egy. Meg fogok halni?
- Nem engedjük - bólint komoran, majd érzem a hideg tekintetét magamon, amíg elhagyom felségterületét. Képtelen vagyok a logikus gondolkodásra, csak azt tudom, beszélnem kell valakivel.
Elsőként Nathan száma után kutatok a telefonomban, de ráeszmélek, hogy stúdiózás közben esélytelen a beszélgetésünk. Hívd fel Nunu-t, Nunu-t hívd! Csikorognak a fogaskerekeim. Szinte első csörgésre felkapja a telefont.
- Szép napot, Lizy - szólal meg mosolygós hangon.
- Nanc ott van még?
- Készül dolgozni, miért?
- Először is puszilom és üzenem, hogy a holnap csak a kettőnké - indítom pozitívan - másodszor pedig, ha elmegy, akkor én átugranék. Szükségem van a segítségedre.
- Átadom, és repülj! Egész nap ráérek, tied vagyok - érzem a bátorító energiáit még telefonon keresztül is. Csodanő. Komoly karrierje van, tökéletes szerelmi élete és még fölöttünk is anyáskodik. Csoda.
Életerőt sugározva kifelé. belülről összeomolva indultam megtenni az álomjárgányom és a kórház közötti 200 métert. Félútnál egy 16 év körüli fiúbanda szekált egy szemüveges kislányt. A kislány a maga két fonott copfjával és szemüvegével elesett kisegérként hullatta a könnyeit.
- Hé fiúk, mit ártott nektek ez a pici lány? - indulok feléjük.
- Hát nézd már milyen csúnya! És még a pénzét sem akarja ideadni - közli felháborodva a legmagasabb.
- Tudod - nézek a szemébe - mindenkinek megvan a maga tulajdona. Neked a sapkád, nekem a táskám és neki a pénze. Menjetek - hajtom el őket és ők szemlesütve arrébb somfordálnak - Hát te meg mit keresel itt egyedül? - hajolok le a még mindig szipogó kicsihez.
- Vá, vá, várom anyukámat - biccent a fejével a kórház felé.
- Gyere, menjünk be és ott várjuk meg - fogom meg pálcika vékony kis karocskáját - és veszünk neked egy csokit is.
Közel 20 perc múlva meg is érkezett Ginger - mint közben kiderül - életerős, vidám anyukája. Elmeséltem neki a történteket, ő pedig hálája jeléül meghívott magukhoz estére vacsorázni. Boldogan mondtam igent a meghívásra és a dosszié tetejére firkantottam a címüket. Mindig van jó a rosszban.
Kezemben szorongatva a minden titkot rejtő kékfedelű orvosi mappát ülök be a kocsimba. Életemben egyszer voltam Nareesha-nál kocsival, majdcsak nem tévedek el. Bár inkább remélem, hogy eltévedek és  valami kietlen helyen lyukadok ki. A semmi közepén, tök egyedül és megesz egy prérifarkas vagy valami hasonló.

Végül sikeresen, épségben és prérifarkasok nélkül parkolok le Nareesha kocsifelhajtójára. Még el sem érek a bejárati ajtóig, már jön felém, azzal a levakarhatatlan, örökké szikrázó mosolyával.
- Naaa, mosolyogni tessék, ide érzem a negativitásod - közli, majd fojtogató anyai ölelésben részesít. Esetlenül lógnak a testem mellett a karjaim, nem viszonozom az ölelését - Minden rendben?
A válasz csendes fejrázás és némán szemembe szökő apró kis könnyek. Sűrű pislogás, érzem ahogy némelyik megnedvesíti a szempilláim, de nem sírok. Erős vagyok. Erősebb, mint valaha. Pár mély levegővétel után kerülök csak olyan állapotba, hogy kövessem Nunu-t a lakásába és szinte megváltásként zuttyanok a kanapéjára és veszem kezembe az általa készített epres turmixot. Nunu is lehuppan mellém és rám mereszti mélybarna szemeit:
- Mesélj Kislány, mi a szitu?
- Mellrák meg tüdőáttét vagy mi... - látom a szemében a megdöbbenést. Annyira szégyellem magam, hogy rázúdítom minden bajom, de nincs más, akinek beszélhetnék erről.
- És az mennyire rossz?
- Nagyon Nunu, nagyon. Akár meg is...
- Ne mondd ki, egyszerűen nem teheted - kezdenek el potyogni a könnyei. Még sosem láttam sírni - Annyira szeretlek Kislány! Nem halhatsz meg... - ha ő így reagál, egyszerűen mi lenne a többiekkel, akik még közelebb állnak hozzám?
- Nem hagylak itt titeket - ölelem meg most én -, ahhoz túl fontosak vagytok!
- Szeretlek - nyom egy hatalmas puszit az arcomra - És most mondd hogyan tovább.
- Van itt kezelés, de várólistás leszek, ami elvileg több hónap. És vannak kezelések Európában. Gyorsan, hatékonyabban, de...
- De mi? - vág a szavamba - Mégis min gondolkozol? Menj és gyógyulj meg!
- De itt vagytok Ti. Jay, Nanc, Tom és Nathan. És Max. Képtelen lennék nélkületek élni, ti vagytok a családom. Nincs senkim rajtatok kívül.
- Lizy! Meg kell gyógyulnod és az az első! A többiek meg fogják érteni, ígérem.
- Megértik, de én nem akarom. Szeretem Max-et érted? Képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy egész óceán választ el minket egymástól. Kell az ölelése, a csókjai, a szívverése. Az illata, minden egyes lélegzetvétele. Ha vele nem tudok megharcolni ezzel az egésszel, nélküle nem is akarok.
- Nem régóta vagytok együtt, ne mondj elhamarkodott ítéletet. Igen, különleges, ami köztetek van, de megéri feladni érte a gyógyulásod? - világít rá azokra a tényekre, amelyeket valahol mélyen én is tudok.
- Mi lenne velem nélküled drága Nunu? De ezt még akkor is át kell gondolnom. És mégis, hogy mondhatnám el a többieknek?

- Mit hogy mondj el? - szólal meg 5 ismerős hang és megfordulva a várt látvány. A srácok álltak a bejárati ajtóban, széles mosollyal és némi kíváncsisággal a szemükben.
- Nos? - húzza huncut vigyorra a száját Max.
- Az a helyzet, hogy Lizy nem biztos, hogy ott tud lenni a nagy nyitókoncerten - szólal meg helyettem Nunu - és gyors mozdulattal az egyik párna alá csúsztatja a mappát, amit időközben ő is fellapozott.
- Na ne - vágnak mind szomorú kiskutya fejet.
- Mi lesz így a nagy lerészegedésünkkel Lizyke? - szólal meg Nath.
- Majd bepótoljuk - kacsintok rá -, de most mennem kell srácok - köszönök el egy-egy ölöléssel, kitől-kitől csókkal vagy puszival.

Most megúsztam, mert Nareesha kimentett. De mi lesz, ha legközelebb nem lesz a segítségemre? Miért ennyire nehéz őszintének lenni? Hiszen úgyis egyszerűbb közösen, másokra támaszkodva megvívni a csatáinkat. És mégis, mi mindent egymagunk akarunk. Elmosódott szemceruzával kihúzott szemembe bámulok a visszapillantótükörbe. Mégis hol van a pár nappal ezelőtti régi, mindig vidám Lizy? Lehetséges, hogy az életünk egyetlen pillanat alatt fenekestül felforduljon és lehetőleg minden tönkremenjen?
Kulcs elfordít, modor felzúg és elindul. Ám hallom, amint valaki a nevemet kiabálja:
- Lizy, Lizy! Állj már meg, beszélnünk kell!