13. fejezet

Igazán érzelmes, könnyezős részt hoztam Nektek most.
Ha kellett már elengednetek valakit,
akkor mindent értetek, de ha nem, akkor is.
Köszönöm, hogy olvastok, csók puszi, sietek a folytatással!

* * *

* Nancy-szemszög - másnap reggel*

Mosolygós, napsütéses reggel. És egy egész napos gürizés. Ha persze ez nem lenne elég, este felhívott egyetlen főnököm és közölte reggel még a szállítókat is nekem kell intéznem. Frenetikus, máris oda a mosolygós kifejezés. Marad a napsütéses, de leharcolt reggel. Némi pozitív energia gyanánt egy pink felsőre és egy farmer sortra esett a választásom. Ha ezek nem töltik fel pici lelkem energiával, akkor semmi. Lizy szobája előtt elhaladva látom, ahogy még édesen húzza a lóbőrt, így csendesen megfőzöm a kávém, és hagyok neki egy üzenetet:

"Dolgozni vagyok, csak este jövök
Puszi"

Egy mágnessel a hűtőre nyomtam és már indultam is. A lábbuszt választottam, mint utazási eszközt, és beszívtam a kertváros még alvó légkörét. Madárcsicsergés, néhány elsuhanó autó, friss pékáru illata. Alakul az a pozitív hangulat, alakul. Mire hőn imádott munkahelyemig értem, egészen vidámnak éreztem magam. Álljuk meg egy pillanatra. Ennek a bejárati ajtónak zárva kéne lennie. Mégis mi folyik itt? Csak nem bejött mégis a főnök nyitni? Vagy... Jézusom, mi van ha betörő jött?! Nem, higgadtság van. Csak menj be és minden kiderül. Tökéletes terv, bravó.
Amint beléptem csengő gitárszóló ütötte meg a a fülem. A kávézóban uralkodó félhomály ellenére is realizáltam: ül valaki a helység közepén. És gitározik. Másodperceken belül ismerős énekhang szólal meg. Ez nem lehet. Lehetetlen. Földbe gyökerezett lábbal hallgatom végig a valaha hallott leggyönyörűbb dalt.
- Nos? - szólalt meg a dal elhangzottával a még mindig félhomályban ülő alak. Nem mintha nem sejtettem, sőt tudtam volna ki az. Szimplán csak nem akartam hinni a szememnek, fülemnek. Szürreális volt: Tom Parker a munkahelyemen egy szál gitárral egy szerelmi vallomásnak beillő dalt énekelt nekem. Fizikailag lehetetlen.
- Nos mi? - kérdeztem vissza.
- Megbocsájtasz? - fájdalmasan kongott ez a szó mind a térben, mind pedig a fejemben. Azt sem tudtam haragszom-e rá és fogalmam sem volt mit akarok. Egyet tudtam: nem szabad, de akartam.
Csendesen ballagtam közelebb, hagytam, hogy az üvegablakokon keresztül beszűrődő édeskés napsugarak megvilágítsák mindkettőnk arcát. Mindig a csók előtti pillanat a legjobb. Lehunyt szemmel, bizseregve vársz valamire, amit már ezeregyszer átéltél, de sosem volt ugyanolyan. Az a pár másodperc, amíg semmi sem történik, és mégis ez a legszebb. A vágy, az örömteli sóvárgás valaki iránt.
Kusza táncot jártak a nyelveink, megtörve a kivárás gyönyörét és egy másfajta örömmel töltve el mindkettőnk, mostanra szinte összeforrt testét. Az érzés, amit annyiszor kívánunk: bárcsak örökkön örökké tartana.
Még percekig álltunk, keresve valami magyarázatot arra a földöntúli dologra, ami az előbb történt. Az a bizonyos romantikus, kicsit sem zavaró csend töltötte meg a levegőt és mégis kénytelen vagyok megtörni.
- Ezt mégis hogyan? - szegezem neki egyenesen a kérdést.
- Tudod, jó a beszélőkém - kezdi - a főnököd pedig készséges és hajlandó a kedvemért némi kis füllentésre. Semmi féle szállító nem jön, egyszerűen csak kellett valami, hogy mindenki előtt idegyere - húzott magához és lopott még egy csókot magának.
- Szóval ez az egész a Te műved? - ámuldoztam - És mégis miért?
- Mert bánom azt a szőke libát - veszi kezembe az arcom - és az ég világon semmit nem jelentett. Mióta csak beléptél hozzánk, azóta nem tudlak kiverni a fejemből. A szemed. Az orrod. A pirospozsgás arcod. Az ajkaid. Minden egyes porcikád beleégett az agyamba.
- És higgyem el, hogy nem fogod eljátszani ismét azt, amit a múltkor?
- Nem muszáj - közli - de akkor kérlek mondd meg, hogy menjek el és kár volt mindenért - majd kezébe veszi a gitárját és kifelé indul.
- Ki mondta, hogy nem akarok hinni benned?
- Bennünk - javít ki és fordul vissza hozzám.
- Bennünk - húzom közelebb magamhoz - Együtt?
- Együtt - kapok még egy csókot érzéseinek zálogaként.

Néha esélyünk sincs beleszólni az életünkbe. Nem azt mondom, hogy nem irányíthatjuk, mert megtehetjük. Olykor szimplán kicsúszik a kezünkből a gyeplő és agyunk helyett sokkal inkább átveszi az irányítást valami felsőbbrendű hatalom. Egyszerűen képtelenek vagyunk kordában tartani a döntéseinket, és olyasvalakihez kerülünk közel, akitől inkább egy kontinens kéne elválasszon minket.

*Lizy szemszög - a koncert vasárnapja, egy nappal az indulás előtt*

Miért ilyen nehéz? Miért ennyire lehetetlen? Az elmúlt napokban képtelen voltam beismerni akár Nanc-nek, akár Jay-nek vagy akár Max-nek életem keserű alakulását. Néha az a legjobb módja mások megvédésének, ha saját magunkat bántjuk kicsit. Minden egyes velük töltött percben meghalt egy kicsit a lelkem, mégsem vitt rá a lélek, hogy feltárjam előttük a szomorú jövőt. Nem kell tudniuk. Szép csendben el kell sétálnom az életükből, hogy csak nekem fájjon - nekik nem kell.
Mindezt Max ölelő karjaiban gondolom végig. Azokban a karokban, akik annyi mindenben támogathatnának és én mégis inkább magam harcolnék.
- Mi nyomja a lelked Csipkerózsika? - duruzsolja. Közel van, érzem a nyakamon leheletének melegét.
- Nem akarlak elveszíteni - fűzöm össze egyesével az ujjainkat.
- Már hogy veszítenél el butus? - nyom egy nyugtató-puszit a hajamra.
- Ember tervez...
- Isten végez - fejezi be a mondatom -, de tudod minket az isten is egymásnak teremtett. Most pedig ideje felkelni és kirángatni a többieket is az ágyból mert elkésés lesz.
- Csak még öt percet - fordulok felé. Egyesével végighúzom minden ujjam csupasz mellkasán majd egy utolsó csók után kihámozom magam a hatalmas franciaágyból. Egyszerűen Max egyik pólóját veszem magamra, és az egyik tréning gatyáját is kölcsönveszem.
- Kiket vállalsz? - érdeklődött Max mialatt belecibálta magát néhány használható holmiba?
- Keltem a két gerlepárt, tieid a srácok - osztom ki a feladatokat. Igen, mi lettünk az ügyeletes ébresztők az utóbbi pár napban, hogy a srácoknál aludt az egész bagázs. Nunu Seev-el, Nanc pedig Tom-mal, akivel hivatalosan is egy párt alkotnak. Vagyis amolyan félhivatalosan, mint mi. Nathan és Jay pedig, nos igen. A mi két örök szinglink.
- Megoldom egyszerűbben, csak figyelj - közölte vigyorogva a szerelmem, majd elordította magát - Paparazzók a hátsókertben! Mindenki futáááááááááááááááááááááááááás!
- Te teljesen bolond vagy - öleltem át még mindig póló nélküli hátát nevetve.
- Csak figyelj!
És tényleg megérte figyelni, olyan vidám reggelben volt részem, mint már nagyon régen. Elsőként Tom indult meg rohamléptekkel a konyha irányába, miközben Nancy-t zaklatta, hogy siessen és vegyen fel valami ruhát, mert nem akarja, hogy rajta kívül más is lássa idézem "észveszejtően szexi" testét. Perceken belül Nancy viharzott le a lépcsőn - az enyémhez hasonló ruhaösszeállításban és együtt kerestek búvóhelyet maguknak a konyhában. Nemsokkal később Jay és Nathan érkeztek karöltve, vagyis majdnem. Nath ugyanis lónak használta a mi Bird barátunkat és a hátán ülve cowboy-t imitált. Természetesen mindketten félpucéran.
- Ezt kapjátok le ingyenélő fotósok - kiabáltak röhögve, majd lebucskáztak a lépcsőn.
Hamarosan egy sokkal intelligensebb páros feje bukkant fel a szomszéd szoba ajtajában, Nareesha és Siva személyében.
- Nem gondoljátok, hogy talán kisebb eséllyel készülnek rólatok bulvár-gyanús képek a szobátokban a takaró alatt, mintsem a nappali üvegablakai előtt? - oktatták ki a többieket, amolyan szülői prédikációs stílusban. Nos igen, van, akik már az ébredés utáni pillanatokban is képesek használni azt a több-kevesebb agykapacitásukat, amivel megáldotta őket az ég. Mielőtt azonban bárki válaszra méltathatta volna a kérdést, Tom indult meg a konyhából egy dühödt bika minden stílusjegyével felvértezve:
- Max, te szemét állat - játszotta a sértődöttet - Sehol egy darab fotós!
- Azt hiszem rájött... - súgta a fülembe vigyorogva Max.
- Esküszünk. hogy itt voltak - kiáltottam le, majd becsaptuk a sértődött Tom orra előtt az ajtót és Max neki is támaszkodott a hátával, hogy mindenképp odakint maradjon, amíg lehűl az agyvize.
Ahogy ott állt előttem, félmeztelenül, tekintetét belemélyesztve az enyémbe egy lavina sebességével öntötték el az emlékek az elmém. A nagy találkozás, a befuccsolt és a második első randi, a harag, a kibékülés. Az első csók és az első közös éjszakánk.  Sírást elkerülvén hozzábújtam majd megpusziltam enyhén borostás állát.
- Mi lenne, ha engesztelésképp csinálnánk a skacoknak reggelit? - vetettem fel az ötletet.
- Szakácsnő-kukta? Micsoda szexi párosítás - közölte kaján vigyorral a képén.
- Majd este édes, most pedig vedd célba a konyhát - hámoztam le magamról karjait és tereltem a földszint felé.

*Lizy-szemszög - fél órával a koncert előtt*

- Nem hiszem el, hogy ennyire gyönyörű vagy Nunu - hallottam meg hugicám hangját az öltözőnk ajtaján belülről. Bizony-bizony, a The Wanted nagy nyitókoncertjének kulisszái mögött sétálgatok. Valahol, ennek kéne életem egyik legvidámabb, legbulisabb estéjének lennie. Valahol, de nem itt és nem most. 
Sötét gondolataimat félretéve csatlakoztam a lányokhoz és pillantottam meg Nareeshát, már talpig harci díszben. És tényleg elképesztően festett a gyönyörű pasztelles összeállításában.
- Ideje lesz nekünk is ráncba szednünk magunkat Nanc - néztem mosolyogva testvérem felé, aki épp a szemét készült kiemelni egy jól irányzott tusvonallal.
Nancy választása egy egyszerű, mégis elképesztően vonzó szettre esett, amit mintha rá öntöttek volna. Ami pedig engem illet, nos... Elég nehezen sikerült kiválasztanom a megfelelő ruhát és kiegészítőket, de tökéletesen megérte a szenvedést. Tetszettem magamnak. Kilépve a stílusosan, kifinomultan szexi ruhákba bújtatott drágaságaink látványa fogadott minket egy jól irányzott hűha kíséretében. Ki-ki a maga párjával - Nath és Jaybird pedig egymást ölelgetve - vonultunk a színpadfeljáróhoz.
- Legyél nagyon ügyes - örvendeztettem meg egy szerencsecsókkal Max-et, amiből több perces, véget érni nem akaró csókcsata lett. Végül Siva rácingalta el tőlem, egyenesen fel a színpadra.

A skacok egy 2 és fél órás, elképesztő hangulatú koncertet adtak mindenki hatalmas örömére. Szinte végigénekeltük az egészet a csajokkal és meg is feledkeztem pár pillanatra a holnap reggelről... és a ma éjjelről. Nem akartam búcsúzni, hisz még csak most kerültem ide és fájdalmat okozni sem akartam. Egyszerűen csak felszívódni észrevétlenül - azokban a pillanatokban ez volt álmaim netovábbja. Egy rögtönzött tévéinterjú és sok-sok autogramm valamint közös fénykép készítése után bepréseltük magunkat a fiúk limuzinjába és bulizni indultunk. Vagyis indultunk volna, ugyanis a mi két partiállat szinglik furcsa bejelentést tettek:
- Nem hiszetek el, de hulla fáradtak vagyunk és még lerészegedni sincs erőnk - közölték nem kis meglepetésünkre. A többi pasit se kellett győzködni, egyikük sem bánta ha kettesben töltheti az éjszakát szíve választottjával. Netve, egymás között dalolgatva tettük meg az utat a villáig, majd ki-ki a saját kis birodalma felé vette az irányt. 

- Annyira gyönyörű vagy - csukta be magunk mögött az ajtót Max és jött oda hozzám.
- Te meg észbontóan szexi - kezdtem el babrálni az ingének nyakát.
- Szeretlek - mondta ki immár másodjára kapcsolatunk folyamán. Eddig képtelen voltam kimondani, nem voltam még kész. Eddig.
- Szeretlek Max George, halálosan szeretlek - majd mielőtt bármit szólhatott volna, számat az övére tapasztottam...

*Lizy-szemszög - hétfő hajnal*

Max édes hortyogására ébredek. Fél 4, konstatálom a telefonom segítségével - itt az idő. Szólal meg egy hang a fejemben. Észrevétlenül emelem le magamról szerelmem karját, majd összeszedem a ruháimat és belebújok Max ingébe. Mélyen szívom be az illatát és indulok le a nappaliba. Tom és Nancy szobája előtt elhaladva tárva nyitva álló ajtó fogad és húgomék édesen összegabalyodó testei. Alszanak, ahogy mindenki más.
A dohányzóasztalhoz ülök, majd a már korábban egyszerűen odahelyezett papírok és toll után nyúlok. Csendesen csurognak végig a könnyeim az arcomon, ahogy átgondolom a mondandómat, majd tollat ragadok és írni kezdek.

"Drága egyetlen, mindennél jobban imádott Max!

    Bár képes lennék mindezt a szemedbe mondani, de elbuktam. Elbuktam bátorság és őszinteség terén. Azon a bizonyos délutánon, mikor visszahívtak a kórházban, rákot diagnosztizáltak nálam. Minderről találsz egy dossziét a konyhapulton. Egy kezelésre kell utaznom, hogy fizikailag ne haljak meg. Lelkileg már itt hagytam ezt a világot, minden egyes percben amit veled töltöttem. 
    Féltem beismerni, féltem eléd állni. Nem akartam, hogy Neked is annyira fájjon. Nem kérem, hogy ne haragudj rám, csak arra kérlek, Nathant, Tomot és Nunut ne gyűlöld. Értem tették, amit tettek, nem ellened. Minden okod megvan arra, hogy átkozz és a pokolra kívánj mialatt ezt a levelet olvasod, én is ezt tenném a helyedben magammal.
   Egyet kérek: ne hibáztasd magad semmiért, ez nem rajtad múlt! Bárcsak egyetlen percig is olyan jó tudtam volna lenni hozzád, mint amennyire te voltál hozzám. Szerelmem és szeretetem nem bizonyult elégségesnek, elbuktam. Felejts el, sosem voltam méltó arra, hogy szeress. Őrizd meg emlékeinket, ha úgy kívánod, vagy törölj el minden velem kapcsolatost. Találni fogsz egy lányt, aki majd azt fogja adni Neked, amit megérdemelsz.
   Őrülten szeretlek és sosem felejtelek el Maximilian Alberto George. Örökkön örökké az egyetlen leszel. Minden egyes közös emlékünk egy kapaszkodó lesz a halálos harcom során. Tápláló talajom, biztos alapom lesz a közös múltunk. 
   Könnyek között búcsúzom tőled. El kell hogy engedjük egymást, külön harcok várnak ránk az életben. Az élet talán nem egymásnak szánt minket, vagy talán én rontottam el valahol.
   Szeretlek. Mindazért, akim voltál. Szeretlek. Mindazért, amivé tettél. Szeretlek. Mindazért, amit adtál. Szeretlek. Mindazért, amit adhattam Neked. Szeretlek. Szeretlek, végtelenül és megmásíthatatlanul. Szeretlek az idők végezetéig és még annál is tovább. Leszek az őrangyalod, a védelmeződ. Szeretlek. És gyűlölöm magam, amiért nem mondtam ki. 

Könnyek között ölel és csókol ezerszer,
A Te Lizyd"

Könnyeim sós patakja néhány helyen olvashatatlanná tett szavakat. Még sok, ugyanilyen fájdalmas és könnyes levél után megüresedve álltam fel az asztal mellől. Pasztellrózsaszín borítékokba raktam őket, majd név szerint feliratoztam őket. Nunu, Tom, Nath és Seev leveleit a konyhapultra tettem a kék dosszié mellé. Jay, Nancy és Max leveleit az ujjaim közt szorongatva settenkedve indultam vissza az emeletre. Először Nancy-ék ágya mellé lopództam oda és tettem le édes hugicám levelét az éjjeliszekrényre. Angyali arccal aludt Tom védelmező karjaiban. Jay levelét a küszöbére tettem, bezárt ajtaja lévén.
Utolsó utam Max szobája felé vezetett. Ugyanúgy feküdt, ahogy otthagytam. Visszabújtam mellé, percekig néztem, ahogy édesen szuszog. Egyszerre vert a szívünk. Drámaian tökéletes volt minden. Egy utolsó csókot nyomtam a homlokára, mire csendesen nyöszörögve résnyire nyitotta a szemeit:
- Hova mész? - húzott vissza maga mellé.
- Csak iszom egy teát, nem tudok aludni - suttogtam csendesen. Letettem a levelet a párnámra, a fejem helyére. Könnyeimmel küszködve álltam meg és néztem vissza rá a ajtóból.
- Ne haragudj - suttogtam, majd végleg hátat fordítottam neki.

Taxit hívtam, s amíg vártam, egy búcsú palacsintaadagot sütöttem az én pici családomnak. Mintha egy adag palacsintával mindent megoldanék. Magamba szívtam a villa már jól megszokott légkörét, látványát, majd úgy ahogy voltam - Max ingében - kimentem a taxihoz. Bediktáltam a címem, ahol már összekészített bőröndjeim vártak rám.
Felvettük Gingert és könnyes búcsút vettünk egymástól Alice-el. Repülőre ültünk, a kicsi Ginger a kezemet szorongatta.
Egy könnycseppet elmorzsolva, kiürülve és végtelenül magányosan néztem az Angyalok városának korareggeli látképét. A városét, ahol tökéletes lehettem...