14. fejezet

Nos, meghoztam a friss és ropogós új részt Nektek!
Remélem nem okozok csalódást
és ez is legalább annyira tetszeni fog,
mint az előzőek.
Köszönet mindenért, a sok pozitív kommentért,
az e-mailekért és minden nemű támogatásért!
Komizzatok sokat!
Elárulom, azokból merítem az erőt és energiát az íráshoz!
Puszi nektek!

*Max-szemszög*

Amint Lizy adott egy csókot és kiment teáért, abban a szentséges pillanatban visszatértem álmaim édes világába. Azonban egyedül, Lizy nélkül ébredtem - hűlt helye volt az ágyban csupán. Párnáján egy boríték díszelgett, rajta a nevemmel. Sok-sok reggeli üzenetet hagyott már így, mikor kiszaladt a boltba így mosolyogva nyitottam fel. A kora reggeli mosoly azonban az első sorok elolvasása után keserű, maró könnycseppé változott a szemem sarkában.
Semmit sem értettem az egészből. Mégis hogyan és miért? Ennyire rossz voltam hozzá, hogy még egy személyes búcsúra sem méltatott? Biztos csak a srácok ízléstelen bosszúja a tegnap reggeli ébresztésért. Mielőtt azonban bármi másra gondolhatnék, Nathan vaskos szemöldökére leszek figyelmes amint betekint az ajtómon.
- Jól vagy tesó? - kérdezi olyan arccal, mintha valamely szerettemet vesztettem volna el.
- Már miért ne lennék?
- Nem kaptál levelet Lizy-től? érdeklődött. Nem akartam válaszolni. Vissza akartam feküdni az ágyamba, aludni és mikor felébredek magam mellett érezni őt újra.
- De kaptam és elég ízléstelen vicc - vágtam hozzá egy párnát mialatt közelebb araszolt az ágyamhoz.
- Max, mit írt neked? - ül le mellém együtt érző ábrázattal.

- Azt, hogy rákos. És, hogy elmegy valahová... -bámultam a még mindig a kezemben szorongatott levélre.
- Ez az egész igaz - tette kezét a vállamra, nyugtatásképp.
- Dehogy igaz! Szeretjük egymást és valamelyikőtök beteg vicce semmi egyéb! - téptem ki magam keze támogató szorításából és löktem ki erőszakosan a szobámon kívül. Nyomatékosítva véleményem még az ajtót is rácsaptam, majd erőtlenül csúsztam le a tövébe. Hagytam, hogy a már régóta kikívánkozó, férfiatlan könnyeim végigszántsák az arcom. Újra és újra olvastam az édesen gömbölyített betűkkel írott sorokat és nem akartam elhinni.
Erőtlen kopogás zavart meg abban, hogy csendesen belefulladjak a hirtelen rám zuhanó magányban és önsajnálatban.
- Max, Nancy vagyok - szólal meg egy erőtlen hang az ajtó másik oldalán. Erőtlenül feltápászkodtam és ajtót nyitottam neki. A könnyáztatta arcú, vörös szemű Nancy állt előttem egy szál pólóban.
- Nem lehet, hogy elment -hebegte. Szorosan magamhoz húztam és engedtem magamnak, hogy erőt vegyenek rajtam az érzelmeim. Éreztem, ahogy fogadott húgom testét rázza a sírás és a körmeit csupasz hátamba mélyeszti. Nem bántam, kellett, hogy érezzem a fájdalmat és tudjam, ez tényleg a valóság. Hamarosan egy harmadik ember csatlakozott ölelkező párosunkhoz Jay személyében.
- Nem hagyhatott itt minket skacok - törte meg zokogásunk egyenletes ritmusát Bird. Szétváltunk, Jay egyedül bandukolt le a lépcsőn én pedig átkaroltam a kicsi Nancy-t:
- Gyere, hugika, enned kell valamit erre a sok sírásra - indítottam el magam előtt a földszintre.

Odalent a többiek a kanapén gubbasztottak egy-egy lappal a kezükben. Szóval mindenkinek írt. Nunu csendesen jött oda mindegyikünkhöz és ölelgetett meg egy igazi mamamaci módjára. Ismerős illatot éreztem, majd egy hatalmas adag palacsintát pillantottam meg a konyhapulton.
- Lizy - indultam meg lendületesen a konyha felé ám Tom megállított.
- Csak búcsúajándék. Elment.
- Tudott erről az egész rák dologról bárki bármit? - tette fel a fájóan őszinte kérdést Siva.
Tom, Nunu és Nath némán bólintottak. Ezzel a gesztussal a levél minden rész világossá vált.
- Te tudtad? - rontott rá szinte egyszerre Nancy Tom-ra, Jay pedig Nath-re. Hatalmas kiabálás és hajtépés következett. Még Nareesha és Seev is egymásnak estek, a páros, amelyik szinte sosem veszekszik most könnyek között ordítozott egymással. Csak én álltam ott egyedül a nappali közepén. Egyedül, üresen és elveszetten a saját otthonomban. Elvesztettem a másik felem.

*10 nappal később - London*

*Lizy-szemszög*

- Hogy vagy Hercegnő? - ültem le újdonsült lakó vagyis inkább szobatársam mellé.

- Hiányzik a Mami - görbítette lefelé a száját - és mindenhol fájok.

- Minden rendben lesz - vettem kezembe Ginger törékeny kis kezét, benne az infúziós tűvel. Amilyen pici volt az én kis Angyalkám, olyannyira erős. Mióta megérkeztünk minden egyes nap kapja a kemoterápiát, és alig ejt ki egy-egy panaszt a száján.
Hirtelen kopogtattak, majd egy nővér jött be hozzánk két kórházi segéd társaságában. A fehér köpenyes srácok kitolták az én kis tündéremet.
- Miss Alexander, vendége érkezett - fordult ekkor hozzám a nővérke. Vendégem? Mégis kicsoda? - Beküldjem?
- Igen, legyen szíves! - majd azon nyomban ki is viharzott. Először egy hatalmas virágcsokrot, majd pillanatokkal később egy nagyon is ismerős buksit pillantottam meg a kórházi szobám fakó zöldre festett ajtajában - Nunu? Te mégis hogyan?
- Nem gondoltad, hogy egy levéllel lerázhatsz, ugye? - állt még mindig az ajtóban, eddig tőle soha nem látott komolysággal és haraggal.
- De hogyan? Hogy találtál meg? - tettem fel újra a kérdést.
- Nos, engem annyira nem lepett meg a dolog, jók a megérzéseim. A dossziédban pedig szemfülesen észleltem a kezelőorvosod nevét - kezdett bele -, aki történetesen nagyon segítőkész. Ne nézz ilyen riadtan, a többiek azt hiszik cipőbemutatón vagyok, és elrejtettem azt az istenverte minden titkodat rejtő kis mappát nyugi.
- De mégis miért jöttél utánam?
- Mert tudom, hogy mennyire fáj. Nem csak nekünk fáj iszonyúan, hogy eljöttél, de neked is. Ismerlek már - mialatt ezeket mondta, megenyhült az arca - Látni akartam, hogy vagy. Aggódtam miattad - közölte félmosollyal, majd becsukta maga mögött az ajtót és leültünk az ágyamra.
- Hogy vannak a többiek? - kérdeztem meg azt, ami a legjobban érdekelt.
- Pocsékul - mondta ismét ridegen Nunu - el sem hinnéd mennyire pocsékul. Max nap mint nap leveleket ír neked, többet is naponta, és mindegyiket borítékba rakja, de nem tudja elküldeni. Kézzel ír, érted? Csak dalszövegeket szokott kézzel írni - és most a te leveleidet. Összeroppant.
- Jay?
- Kocsmáról kocsmára jár és minden éjjel új nővel állít haza. Nem mondom, hogy jól van, de alakul - sokkal másabban dolgozza fel ezt az egészet, mint Max vagy Nancy.
- Mi van Nancy-vel? - faggattam tovább.
- Az első két napban olyan sokat veszekedtek miattad Tom-mal, hogy visszaköltözött a lakásotokba. Eddig én is vele laktam, most pedig Siva van nála és vigyáz rá. Otthon pedig Nathan próbálja kézben tartani a dolgokat. Ironikus nem? A legkisebbünk... - mondja inkább a falnak semmint nekem.
- Annyira sajnálom - török ki egyszerre könnyekben -, de egyszerűen képtelen lettem volna szemtől szemben elbúcsúzni. Annyira szeretem őket.
- Hé - fordított maga felé és nézett a szemembe - nem hibáztatlak semmiért. Rossz döntést hoztál, de elég nyomós okaid voltak rá. És itt vagyok érted?!
- De vissza kell menned, nem maradhatsz itt örökre.
- Te pedig visszajössz velem.

- Elnézést hölgyeim, zavarhatom önöket egy percre? - lépett be kezelőorvosom, Dr Cheng, a fiatal ázsiai származású rákspecialista doktornő.
- Jöjjön csak - hívta beljebb Nareesha.
- Melyikük Miss Alexander, a kis Ginger kinevezett kórházi gyámja? - érdeklődött.
- Én volnék az - fordultam a doktornő felé - Ugye nincs semmi baj?
- Nos, rossz híreket kell közölnöm. A kislány szervezete rendkívül gyenge volt és az előzetes elvárásainknak megfeleltetve nem bírta a kemoterápiás kezelést.
- És ez mit jelent? Most abbahagyják a kezelését?
- Hölgyem, a kislány meghalt.
- Nem, az nem lehet - ráztam meg a fejem és időközben megéreztem Nareesha kezét a combomon - Nem halhatott meg, hiszen annyira jól volt.
- Kívülről. De a belső keringése felmondta a szolgálatot, többé-kevésbé már tegnap este. Édesanyja beleegyezésével erős fájdalomcsillapítókat kapott és mind a lány mind az amerikai anyuka azt kérték, utolsó óráiban had legyen maga mellett úgy, mintha mi sem történt volna.
Nem akartam hinni a fülemnek. Nem mehetett el, ő nem. Miért nem én vagyok a helyében?
- Kisasszony, jól van? Kér egy nyugtatót? - hallottam valahonnan távolról az orvos hangját. Némán ráztam meg a fejem és könnyeim ködös fátyla mögül láttam, ahogy kimegy. Nare csendesen ölelte át a vállam és várta ki, hogy kisírjam magam.
- Miért veszítek el mindenkit magam mellől? A szüleimet, a nagyit, Gingert és titeket is?
- Nem veszítettél el, itt vagyok! Ameddig csak kell. Beszéltem a kezelőorvosoddal, azt mondta már túlestél a melleltávolító műtéten.
- De még hátra van a kemoterápia a tüdőm miatt. Nem maradhatsz végig itt.
- Azt már LA-ben kapod meg. Egy hónapig még itt maradsz, lábadozgatsz és aztán visszaröppensz hozzám, jó? - nyomott egy szeretetteljes puszit az arcomra.

Nareesha csak egy éjszakát maradt, rögtön másnap délután utazott is haza. Örültem, hogy itt volt, de meg is ijesztett. Nem akartam visszamenni Los Angeles-be. Új, tiszta lapokkal akartam kezdeni, hátha úgy el tudom felejteni Max-et. Tudom, a távolság sosem megoldás, de képtelen lennék újra akármelyikük szemébe nézni és azt hiszem, ők is képtelenek lennének megbocsájtani nekem.

* 1 hónap múlva - London, repülőtér*

Hát mégis, irány vissza oda, ahonnan nagy nehezen elszakadtam. Vissza a fájó emlékek közé, a régi barátok és szerelmem városába. Még mielőtt idejöttem, kilátogattam apuék sírjához. Jó volt kicsit még ha csak így is, de velük lenni. Megnyugtatott kicsit a tudat, hogy ha majd el kell mennem, közéjük mehetek fel és újra láthatom őket.

A gépem csak 1 óra múlva indul, így tollat és papírt ragadtam. Igen, mióta itt vagyok Londonban egyesegyedül, rákaptam a levélírásra. Naponta 5-6 levele is megírok, mindet Max-nek címezve. Ahogy ezt a mostani, talán utolsót is:

" 139. levél

Egyetlen szerelmem,
     ma visszatérek oda, ahol minden elkezdődött közöttünk. Életem legboldogabb hetei köszönhetem neked és ennek a fantasztikus városnak. Megtanítottál hogyan kell szeretni és hagyni, hogy szeressenek. Elfogadtattál magammal és egy egészen másik világba vittél, mint ahol előtted és előttünk éltem. 
    Te voltál a jobbik felem, az az ember, akibe foggal körömmel harcolnom kellett volna. Ehelyett én az első probléma megérkeztekor halálra rémültem és elhagytalak. Visszafejlődtem azzá a magányos lánnyá, aki nélküled vagyok. Ha majd egyszer találkozunk, talán akkor visszanőnek a szárnyaim és újra angyallá válhatok. Mert melletted az voltam, a te Angyalod, ahogy te az enyém. 
    Bárcsak visszatekerhetném az időt és ezerszer elmondanám szeretlek és soha nem jönnék el oltalmazó karjaid öleléséből.

Lizy"

Csendesen csúsztattam ezt is egy borítékba, majd írtam rá annak tetejére: A legutolsó majd egy piros szalaggal masnit kötöttem az egész vaskos levélkupac tetejére és a táskámba süllyesztettem. Talán soha többé, talán minden egyes nap újraolvasom majd.
A repülőre felszállva elnyomott az édes álom. Max-el álmodtam, együtt voltunk, újra együtt. Csak mi ketten, úgy mint régen. A jól ismert, szép álomból való kedvetlen kiszakadás érzésével ébredtem. Vannak pillanatok, amikor olyannyira hiányzik valaki, hogy legszívesebben örökké csak az álmainkban élnék, csakhogy vele lehessünk. Újra akarjuk élni mindazt, amit elkövetett hibánk előtt átéltünk és soha fel nem ébredni. Azonban nem volt más választásom, ahogy a repülő kerekei keményen nekiütköztek a leszállópálya hideg betonjának, úgy az én szívemen is valami hideg és kemény lett úrrá. A félelem és annak a végső, immár teljesen feldolgozott gondolatnak a tudata miszerint elvesztettem azt, aki a legfontosabb volt számomra. Elvesztettem a másik felemet.
Nagy zsivajban és mégis néma csendben intettem le egy taxit és diktáltam be a címet, ami először beugrott.

*Max-szemszög*

Beszívni volt barátnőd, életed értelmének samponjának olyan jól ismert illatát - semmihez sem fogható. Szívet szaggató, behegedni kezdő sebeket feltépő, kínzó szenvedés. Mégis, minden egyes napon a délutáni kocogás utáni zuhanyzás után beleszagoltam a nálam maradt samponos flakonjába. Ennyim maradt belőle: egy levél, egy üveg sampon és az emlékek. Soha senkit még annyira mint őt nem szerettem. Hagyom, hogy a zuhany meleg vize úgy csorogjon le a hátamon, hogy Lizy gyöngéd érintését idézze. Bárcsak...
Csendben törölközöm és nézem magam a tükörben. Hová tűnt a szemedből az egykoron oly gyönyörű ragyogás Max? Ki vagy most? Teszem fel magamnak a megválaszolhatatlan kérdéseket. Jól ismert ajtócsengőnk megszólalása, majd Nunu "Kinyitom" kiáltása rángat vissza a fájó, Lizy nélküli valóságba. Az eddig nevetgélő, viccelődő társaság elhallgat a nappaliban, szinte hallom a konyhai óra ütemes tikk-takkját itt fent a szobámban.

Felöltözve sétálok ki kíváncsian a szobám elé és a srácokat pillantom meg félkör alakban. És még valamit. De hisz az nem lehet. Fizikailag lehetetlen. És mégis...