A pillanat, amikor rájössz, hogy az egyik legfontosabb ember az életedben egyszerűen fogta magát és nyomtalanul felszívódott feldolgozhatatlan. Dühösen csapkodtam a kórházi ágyat. Hihetetlen, hogy szó nélkül elment valahová nem is gondolva senkire és semmire. Nem voltam itt vele, az egész az én hibám. Nem is kellett volna a srácok közelébe engednem, hisz olyan könnyen összetörik. És tessék, most talán végleg elvesztettem.
- Jay? Hol van Lizy? - zavart meg egy hang. Felismertem. De mégis mi a francot keres itt? Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne fojtsam meg helyben:
- Max? Miért jöttél? - a fogaim között sziszegtem a szavakat.
- Bocsánatot kérni. De hol van?
- Elment! Miattad.
- Hova? Hol van Jay? - szinte ordított velem. Láttam a szemében a dühöt, de közel sem voltam biztos benne, hogy magára, vagy inkább mindenki másra haragszik.
- Eltűnt. Fogalmam sincs, hogy hol van, érted? - képtelen voltam higgadt maradni - Most pedig tűnj el, nincs itt keresnivalód.
- Jay, rohadtul sajnálom. Beparáztam - mentegetőzött. Mintha a megbánás apró szikrája gyúlna ki a szemében. Mintha egy kis megjátszott bűnbánással jóvá tehetne minden korábbit, hát hogyne. Többre se volt szükségem, azon nyomban kitaszigáltam a szobából.
Tanácstalanul hagytam el pár perc múlva én magam is a kórházat, tudván indulhatok bármerre gyakorlatilag Lizy akárhol lehet. Reménytelenségemben felhívtam Nath-et.
- Szeva tesó! Már itt dörömbölök Lizy-ék lakásán, hol vagytok?
- Mindjárt ott vagyok, még felszedem Nancy-t.
- Hé, minden rendben? - ezt szeretem benne. Már egy mondatomból tudja ha gáz van.
- Persze öcskös - tettetett jókedvet erőltetve a hangomra.
- Jaythan forever! -csapta le a telefont. Bevágtam magam a kocsimba, elmentem Nanc-ért. Senkinek nem kívánom az érzést, mikor el kell magyaráznod valakinek, hogy a nővére szőrén-szálán eltűnt. Végig zokogta az utat hazafelé.
Miután még Nathan-nek is el kellett mesélnem a történteket, mondanom sem kell teljesen kész voltam. Felmentem az egyik vendégszobába az emeletre, és hódoltam egy kicsit a közösségi portálok nyújtotta viszonylagos "nyugalomnak". Sehol semmi jel Lizy-től.
@JayTheWanted: hol a francban vagy kicsi? @LizyAlexander
Ha másra nem is, erre jó a Twitter. Másodpercek alatt rengetegen RT-elték, talán meglátja ez a kis bolond és legalább küld egy SMS-t.
*Lizy-szemszög*
Utam egyszer aztán konkrét célú lett. A bálterem, ahol ez az egész káosz elkezdődött. Két óra bolyongás után ráleltem, semmi sem változott. Látszott az elhanyagoltság,még csak ki sem takarítottak a bál óta. Szét sem nézve, egyenesen vezetett utam a zongorához. Felcsaptam a tetejét és minden fájdalmamat megélve játszani kezdtem. Akaratlanul is belekezdtem néhány TW számba. Nem tudom miért, ösztönösen késztetést éreztem rá. Mintha csak szárnyra kaptak volna az ujjaim, abba se tudtam hagyni.
Lassan fél órája zongorázgattam, mikor furcsa érzésem támadt. Mintha figyelne valaki. Eleinte ügyet sem vetettem az egészre, de egyre inkább éreztem valaki átható tekintetét magamon. Felállva, idegesen jártattam végig a szemem a termen. A legtávolabbi sarokban, a leghátsó, magányos asztalnál ült valaki. Egész pontosan feküdt valaki, az asztalra borulva. Nem láttam hát az arcát, ám a kopasz fejtető miatt rosszat sejtettem. Dühödten sétáltam, mit sétáltam - rohantam hátra és amilyen hangosan csak tudtam ráordítottam a hívatlan hallgatóságomra:
- Max? - a hangerő hatásos volt, azon nyomban felpattant a székről. És igen, nem tévedtem, ő volt az. Vagyis Ő - Hogy kerülsz ide? És mégis miért vagy itt?
- Ezt én is kérdezhetném - válaszképp kapott egy kiadós szemforgatást, ami meg is tette a hatását -, de igazság szerint, azért jöttem, hogy felidézzem az első estét, amikor láttalak.
Mindeközben olyan közel jött, hogy éreztem az illatát. Tekintete szinte átfúrta az enyémet, minden egyes porcikám bizsergett. Percekig csak álltunk, megpróbálva kideríteni mi rejlik bennünk. Hirtelen zsebrevágta a kezét, majd előhúzta, de immár telefonnal együtt. Megtörve a pillanat varázsát, keresgélni kezdett rajta valamit, majd lerakta az asztalra és felcsendült egy meglepően ismerős, szívemhez közel álló dal.
Önkéntelenül is mosolyra húztam a szám, pedig még nem is sejtettem mi következik. Max szép lassan sétált felém, kezeit lágyan a csípőmre helyezte. Tépd le a kezeid magadról, Lizy - ordította az agyam, mégis képtelen voltam rá. Felemeltem hát a kezem, átkaroltam a nyakát. Már megint azok a gyönyörű szemek, igen egyszer azok okozzák majd a vesztem. Nem cifráztuk túl a dolgokat, maradtunk a jobbra-balra dülöngélés mellett, aminek bevallom botlábaim miatt meglehetősen örültem. Már réges-rég elhallgatott a zene, mi mégsem távolodtunk el.
- Lizy...
- Csss - intettem le - elrontod a pillanatot - hiába, nem tudtam belefojtani a szót.
- Annyira sajnálom. Megijedtem. Nem is tudod, hány lány akarja rám vetni magát és mennyire nem akarok tőlük semmit. Aztán jössz te és első látásra olyan érzéséket mozgatsz meg bennem mint még soha - eddig soha nem látott kisfiús, bűnbánó mosoly ült ki az arcára.
- Mi lenne, ha ez lenne a mi kis első randink? - vetettem fel az ötlet, bár tökéletesen tudtam, hogy Max egy hatalmas hiba az életemben.
Érzéseink kivesézése után, vagyis miután én kiöntöttem a lelkem, ő meg sok ezerszer esedezett a bocsánatomért haza indultunk. Hozzám haza. Gyalog voltam, ahogy Max is, ezért inkább fogtunk egy taxit. Talán a sok érzelmi kitörés, talán a fárasztó nap hatására, de kidőltem és a már korábban is puha párnának használt vállakon pihentettem a fejem hazáig. Félúton megéreztem, ahogy átkarol, de nem bántam. Otthon voltam a kezei között. Utoljára apu karjaiban éreztem magam ennyire biztonságban. Bárcsak ne is értünk volna haza, bárcsak a végtelenségig tarthatott volna ez az este.
- Max? Mi most akkor...
- Mi most akkor randiztunk. Semmi egyéb - hihetetlen megkönnyebbülésként ért ez a két mondat. Nem akartam kapcsolatot. Még. Azt akartam, amit kaptam. Kis romantika, lógva hagyva a végkimenetelt - most pedig sipirc be, Jay már idegbeteg volt a kórházban, hogy eltűntél.
- Basszus Jay - bukott ki a számon - gyere be te is, ki kéne békülnötök! - ragadtam karon és vonszoltam magam után.
*Lizy-szemszög*
Utam egyszer aztán konkrét célú lett. A bálterem, ahol ez az egész káosz elkezdődött. Két óra bolyongás után ráleltem, semmi sem változott. Látszott az elhanyagoltság,még csak ki sem takarítottak a bál óta. Szét sem nézve, egyenesen vezetett utam a zongorához. Felcsaptam a tetejét és minden fájdalmamat megélve játszani kezdtem. Akaratlanul is belekezdtem néhány TW számba. Nem tudom miért, ösztönösen késztetést éreztem rá. Mintha csak szárnyra kaptak volna az ujjaim, abba se tudtam hagyni.
Lassan fél órája zongorázgattam, mikor furcsa érzésem támadt. Mintha figyelne valaki. Eleinte ügyet sem vetettem az egészre, de egyre inkább éreztem valaki átható tekintetét magamon. Felállva, idegesen jártattam végig a szemem a termen. A legtávolabbi sarokban, a leghátsó, magányos asztalnál ült valaki. Egész pontosan feküdt valaki, az asztalra borulva. Nem láttam hát az arcát, ám a kopasz fejtető miatt rosszat sejtettem. Dühödten sétáltam, mit sétáltam - rohantam hátra és amilyen hangosan csak tudtam ráordítottam a hívatlan hallgatóságomra:
- Max? - a hangerő hatásos volt, azon nyomban felpattant a székről. És igen, nem tévedtem, ő volt az. Vagyis Ő - Hogy kerülsz ide? És mégis miért vagy itt?
- Ezt én is kérdezhetném - válaszképp kapott egy kiadós szemforgatást, ami meg is tette a hatását -, de igazság szerint, azért jöttem, hogy felidézzem az első estét, amikor láttalak.
Mindeközben olyan közel jött, hogy éreztem az illatát. Tekintete szinte átfúrta az enyémet, minden egyes porcikám bizsergett. Percekig csak álltunk, megpróbálva kideríteni mi rejlik bennünk. Hirtelen zsebrevágta a kezét, majd előhúzta, de immár telefonnal együtt. Megtörve a pillanat varázsát, keresgélni kezdett rajta valamit, majd lerakta az asztalra és felcsendült egy meglepően ismerős, szívemhez közel álló dal.
Önkéntelenül is mosolyra húztam a szám, pedig még nem is sejtettem mi következik. Max szép lassan sétált felém, kezeit lágyan a csípőmre helyezte. Tépd le a kezeid magadról, Lizy - ordította az agyam, mégis képtelen voltam rá. Felemeltem hát a kezem, átkaroltam a nyakát. Már megint azok a gyönyörű szemek, igen egyszer azok okozzák majd a vesztem. Nem cifráztuk túl a dolgokat, maradtunk a jobbra-balra dülöngélés mellett, aminek bevallom botlábaim miatt meglehetősen örültem. Már réges-rég elhallgatott a zene, mi mégsem távolodtunk el.
- Lizy...
- Csss - intettem le - elrontod a pillanatot - hiába, nem tudtam belefojtani a szót.
- Annyira sajnálom. Megijedtem. Nem is tudod, hány lány akarja rám vetni magát és mennyire nem akarok tőlük semmit. Aztán jössz te és első látásra olyan érzéséket mozgatsz meg bennem mint még soha - eddig soha nem látott kisfiús, bűnbánó mosoly ült ki az arcára.
- Mi lenne, ha ez lenne a mi kis első randink? - vetettem fel az ötlet, bár tökéletesen tudtam, hogy Max egy hatalmas hiba az életemben.
Érzéseink kivesézése után, vagyis miután én kiöntöttem a lelkem, ő meg sok ezerszer esedezett a bocsánatomért haza indultunk. Hozzám haza. Gyalog voltam, ahogy Max is, ezért inkább fogtunk egy taxit. Talán a sok érzelmi kitörés, talán a fárasztó nap hatására, de kidőltem és a már korábban is puha párnának használt vállakon pihentettem a fejem hazáig. Félúton megéreztem, ahogy átkarol, de nem bántam. Otthon voltam a kezei között. Utoljára apu karjaiban éreztem magam ennyire biztonságban. Bárcsak ne is értünk volna haza, bárcsak a végtelenségig tarthatott volna ez az este.
- Max? Mi most akkor...
- Mi most akkor randiztunk. Semmi egyéb - hihetetlen megkönnyebbülésként ért ez a két mondat. Nem akartam kapcsolatot. Még. Azt akartam, amit kaptam. Kis romantika, lógva hagyva a végkimenetelt - most pedig sipirc be, Jay már idegbeteg volt a kórházban, hogy eltűntél.
- Basszus Jay - bukott ki a számon - gyere be te is, ki kéne békülnötök! - ragadtam karon és vonszoltam magam után.
* * *
Nincs is jobb, mint a saját ágyadban ébredni reggel, tudva, hogy végre ismét béke honol körülötted. Bár kibékültek tegnap a fiúk, már egyiküknek sem volt erejük hazamenni, így Jay és Nathan az egyik, Max pedig a másik vendégszobában hajtotta álomra kopasz fejecskéjét.
A konyhában gőzölgő kávé és Jay fogadott. Mindig meg tud lepni. Nem, nem azzal, hogy tud kávét főzni, mindig is tudtam, hogy erre képes. Azzal, hogy mindenki előtt felkelt és még a reggeli koffeinemre is gondolt.
- Jó reggelt Jaybird - jól esett elbújni az ölelésében, mintha egy igazi nagy, barátságos maci oldalába fúrnám az arcom.
- Szép jó reggelt te elveszett lány - tol el magától - Mégis hogy gondoltad, hogy csak úgy felszívódsz?
- Még mindig haragszol?
- Mert ha igen? - kérdezte, bár már erősen sejthette mi következik.
- Akkor kénytelen leszek előhúzni a tarsolyomból a titkos fegyverem - és nyugodt lélekkel, sátáni mosoly mellett felemeltem a telefonom a pultról és elkezdtem keresgélni a névjegyzékben - Remélem tudod, hogy még mindig meg van annak a londoni kissé homokos srácnak a száma?
- Ne merészeld! Lizbeth Alexander! Tedd le a telefont - kezdett el kergetni a nappalin a konyhán át fel a lépcsőn. le a lépcsőn, végig az egész házon.
- Túl késő! Úgy hallom kicsöng - már könnyeztem a nevetéstől, s egy gyenge, nevető pillanatomban kiragadta a kezemből a telefont, kinyomta és rátapintott a gyenge pontomra. Csikizni kezdett. De nem akárhol, hanem a két lapockám között. Még kiskorunkban jött rá egyszer, hogy ott vagyok a legcsikisebb. És tényleg. Sajnos nem sajnos zajongásunkra a többiek is felébredtek, majd a fiúk szép lassan hazaszállingóztak, Jay-t leszámítva. Hiába erősködtem jóllétem felől, ragaszkodott hozzá, hogy maradhasson. Eszembe se jutott ellenkezni, sőt! Úgyis ránk fért már egy kis baráti bolondozás.
Miután Nanc is elment dolgozni, ténylegesen ketten maradtunk A sörivó és én.
- Mi lenne, ha játszanánk egyet? - dobta fel Jay az ötletet.
- Sunyi vagy, fogadjunk van már valami ötleted.
- Nekem ne lenne?! - röhögte el magát - Szóval, egy laza kérdezz felelek.
- Hol a csavar? - vontam fel a szemöldököm.
- Ha valamelyikünk kamuzik és a másik rájön a kamugépnek ennie kell valamit - ködösített még mindig, mialatt kiment a konyhába - mégpedig nem is akármit - sétált be szinte sírva a nevetéstől, kezében egy tányér chilivel.
- Te nem vagy normális - nevettem immár én is -, de kezdjük, benne vagyok.
A játék megkezdése előtt meg kellett osztanom követőinkkel ezt a fantasztikusnak ígérkező tervet:
A konyhában gőzölgő kávé és Jay fogadott. Mindig meg tud lepni. Nem, nem azzal, hogy tud kávét főzni, mindig is tudtam, hogy erre képes. Azzal, hogy mindenki előtt felkelt és még a reggeli koffeinemre is gondolt.
- Jó reggelt Jaybird - jól esett elbújni az ölelésében, mintha egy igazi nagy, barátságos maci oldalába fúrnám az arcom.
- Szép jó reggelt te elveszett lány - tol el magától - Mégis hogy gondoltad, hogy csak úgy felszívódsz?
- Még mindig haragszol?
- Mert ha igen? - kérdezte, bár már erősen sejthette mi következik.
- Akkor kénytelen leszek előhúzni a tarsolyomból a titkos fegyverem - és nyugodt lélekkel, sátáni mosoly mellett felemeltem a telefonom a pultról és elkezdtem keresgélni a névjegyzékben - Remélem tudod, hogy még mindig meg van annak a londoni kissé homokos srácnak a száma?
- Ne merészeld! Lizbeth Alexander! Tedd le a telefont - kezdett el kergetni a nappalin a konyhán át fel a lépcsőn. le a lépcsőn, végig az egész házon.
- Túl késő! Úgy hallom kicsöng - már könnyeztem a nevetéstől, s egy gyenge, nevető pillanatomban kiragadta a kezemből a telefont, kinyomta és rátapintott a gyenge pontomra. Csikizni kezdett. De nem akárhol, hanem a két lapockám között. Még kiskorunkban jött rá egyszer, hogy ott vagyok a legcsikisebb. És tényleg. Sajnos nem sajnos zajongásunkra a többiek is felébredtek, majd a fiúk szép lassan hazaszállingóztak, Jay-t leszámítva. Hiába erősködtem jóllétem felől, ragaszkodott hozzá, hogy maradhasson. Eszembe se jutott ellenkezni, sőt! Úgyis ránk fért már egy kis baráti bolondozás.
Miután Nanc is elment dolgozni, ténylegesen ketten maradtunk A sörivó és én.
- Mi lenne, ha játszanánk egyet? - dobta fel Jay az ötletet.
- Sunyi vagy, fogadjunk van már valami ötleted.
- Nekem ne lenne?! - röhögte el magát - Szóval, egy laza kérdezz felelek.
- Hol a csavar? - vontam fel a szemöldököm.
- Ha valamelyikünk kamuzik és a másik rájön a kamugépnek ennie kell valamit - ködösített még mindig, mialatt kiment a konyhába - mégpedig nem is akármit - sétált be szinte sírva a nevetéstől, kezében egy tányér chilivel.
- Te nem vagy normális - nevettem immár én is -, de kezdjük, benne vagyok.
A játék megkezdése előtt meg kellett osztanom követőinkkel ezt a fantasztikusnak ígérkező tervet:
@LizyAlexander: @JayTheWanted csípős délelőttünk lesz xx
Amint megtörtént közösségi életem pár másodperces fel frissítése, Jay le is támadott az első kérdéssel:
- Szerelmes vagy Max-be?
- Jobban bele se kérdezhettél volna.
- Noooooooooooos? - meresztgette rám a szemeit.
- Nem tudom Jay nem tudom. Utoljára még otthon, Londonban éreztem ilyet James iránt.
- Akibe mint tudjuk halálosan szerelmes voltál - váltott át komolyba Jay.
- Ettől függetlenül még nem vagyok szerelmes. Még nem... - de csak idő kérdése, gondoltam magamban - Most viszont én kérdezek!
- Had halljam!
- Ki az az ember, akivel most összejönnél? És nem ér a londoni homárt mondani!
- Hát tudod... nehéz kérdés. De a húgod.
- Micsoda? Te összejönnél a húgommal?
Feszült csend következett, melyet ismerős hang szakított félbe. Fordult a kulcs a zárban, nyílt az ajtó és vajon ki lépett volna be? Hát persze hogy Nancy. Rosszabbkor nem is érkezhetett volna...
- Szerelmes vagy Max-be?
- Jobban bele se kérdezhettél volna.
- Noooooooooooos? - meresztgette rám a szemeit.
- Nem tudom Jay nem tudom. Utoljára még otthon, Londonban éreztem ilyet James iránt.
- Akibe mint tudjuk halálosan szerelmes voltál - váltott át komolyba Jay.
- Ettől függetlenül még nem vagyok szerelmes. Még nem... - de csak idő kérdése, gondoltam magamban - Most viszont én kérdezek!
- Had halljam!
- Ki az az ember, akivel most összejönnél? És nem ér a londoni homárt mondani!
- Hát tudod... nehéz kérdés. De a húgod.
- Micsoda? Te összejönnél a húgommal?
Feszült csend következett, melyet ismerős hang szakított félbe. Fordult a kulcs a zárban, nyílt az ajtó és vajon ki lépett volna be? Hát persze hogy Nancy. Rosszabbkor nem is érkezhetett volna...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése