7. fejezet

Engedjétek meg, hogy egy szerkesztői megjegyzéssel indítsak.
Először is szeretnék köszönetet mondani az egyik legjobb barátnőmnek,
Rékának, amiért nem engedi, hogy abbahagyjam az írást.

Másodszor pedig, ez egy különleges rész, szeretném minden egyes mondatát
Nagyapának ajánlani, aki remélem büszke rám!

* * *

Húgocskám mit sem sejtve rohant be a konyhába, mondván itthon hagyta a mobilját. Zavaróan kínos csend telepedett a földszintre. Jay-t érezhetően zavarta a szemmel verésem, kényelmetlenül fészkelődött a kanapén. Amint Nancy immár másodjára is távozott, nekiszegeztem a fájdalmasan őszinte kérdést:
- Te szerelmes vagy a húgomba?
- Megesik. De ne legyél már ennyire bepipulva - próbál csitítani. Persze eredmény nélkül. Ez van... Nancy nem rég szakított élete nagy szerelmével, nem akarom, hogy belerohanjon egy kapcsolatba, csak mert fél egyedül lenni - Amúgy is, eszemben sincs rámozdulni, túl jó nő egy sörszagú baromhoz - húzta kényszeredett mosolyra a száját.
- Remélem is - nyugtáztam egy mosollyal, hogy vette a lapot. A kissé riasztóan őszinte két kérdés után nyugalmasabb és viccesebb témákra váltottunk, majd mikor már a chili égette mindkettőnk száját, feladtuk a játékot.

*2 héttel később*

Augusztus 9.-e van. A jól sikerült második első randi óta másik kettőn is túl vagyunk Max-el. Holnap lesz a harmadik, azonban mégsem ezért fontos számomra ez a nap. 5 éve, ezen a gyönyörű, nyári napon szenvedtek végzetes autóbalesetet a szüleink Angliában. És ez az első év, hogy nem tudok kimenni meglátogatni őket.
Álmatlanul töltöttem a tegnap éjszakát, gyötörtek annak a végzetes estének a pillanatai. Forgolódtam, hánykolódtam és izzadtam. Mi is ott ültünk a kocsiban hugival. Csak azt láttam, ahogy jön szembe egy autó, majd belénk rohan. Mi ketten túléltük a hátsó ülésen, puszta szerencséből.

Szomorú éjszakák után örömteli a reggel, mondják. Megcáfolnám. Zombiként mászkáltam a lakásban. Nancy, bár felajánlották, hogy vegyen ki szabadnapot, inkább a munkába folytja az emlékeit. Jay már nem lakik nálunk, és amúgy is be kellett menniük egy rádiós interjúra. Persze, lenne kivel találkoznom, de nem akarok. Csendesen felütöttem inkább a fotóalbumot. Minden egyes képnek meg van a maga története, sírós-nevetős album ez. Az első lépéseim, az első karácsonyunk a saját házunkban, a zongoravizsgáim, majd szép lassan rám telepedtek az álommanók és mosolygós időkbe repítettek.

- Gyertek be, kész a süti - szólalt meg anyu csengő hangja a teraszon. Jay-el versenyfutásban indultunk meg gyönyörű, aranyfürtös édesanyám felé. Nevetve nézett minket, és a húgomat a konyhában. A lányos lány Nancy-t. Már megint ott ültek vele az asztalnál a babái.
- Liba - húztam meg a haját, majd Jay-el együtt rohantunk a fürdőszobába kezet mosni. Beletúrni Jay göndör fürtjeibe szappanos kézzel, majd megérezni az almáspite semmivel össze nem téveszthető illatát.
Nagy családi sütimajszolás, anyuval, nagyival és a 3 gyerkőccel. Hirtelen nyílik az ajtó, ismerős dudorászás üti meg a fülem.
- Apuuuuuuuuci - visítva pattanok fel és vetem magam a nyakába. Zenekarokat menedzsel, néha hónapokig nincs itthon. Most épp 3 hét után érkezett haza.
- Én is örülök neked - nyom hatalmas puszit a fejemre és visz be a konyhába. Felkapja Nancy-t is, és lepacsizik a szinte nálunk élő Jay-el. Amint lemászunk róla, szorosan átöleli anyut. 
Hatalmasat hintázunk a kertben, mikor apu lök mindig magasabbra szállok. Esik az eső, mégsem megyünk be, csak leülünk a zöld pázsitunkra...

Bár ne ébredtem volna fel. Olyan édes érzés volt újra apu karjaiban lenni, érezni nagyi megismételhetetlen almás pitéjének ismerős illatát. Hiányzik a hat éves énem. Mintha egy másik életet élnék. Hol van már az a hinta, Nancy babái? Csak az emlékek fojtogató űrje tátong.
Időközben Nanc is hazaér. Sírunk, együtt sírunk. Sétálni megy, egyedül akar lenni. Darabokból áll ez a nap a fejemben. Emlékezős rész, fájó rész, nevető rész. Az ágyamon ülök, kezemben a kedvenc bekeretezett képemmel. Rajta én, a nagyi és apu.
- Büszke vagy most rám drága Apu? Bárcsak itt lehetnél és tanácsot adnál. Mindig megmondtad az adott fiúról, hogy mit gondolsz róla. Akárhányszor nevettelek ki, amiért butaságnak gondoltam a véleményed, titkon mindig ahhoz igazodtam, amit mondtál. Bárcsak itt ülnél most velem és elmondanád mi a helyzet Max-el. Büszkén néztek le rám onnan fentről? Miért is nem vagytok itt! - potyognak a könnyeim ,miközben mint egy eszelős várom a fényképtől, hogy válaszoljon - Miért hagytál itt? - zokogva csúszok le az ágy tövébe.
Léptek közelednek, valaki egyenletes szuszogását érzem magam mellett. Szinte öntudatlanul fúrom bele az arcom társaságom vállába, és hagyom hogy átöleljen.
- Sshhh Kislány -csitítgat, felismerem a hangot. Mintha csak egy jelzésként küldte volna apu, mondván áldása ránk. Csendesen tűri sírásomat, nem enged el.
- Max...-igyekszem kipréselni a szavakat a számon -, köszönöm hogy itt vagy.
Feszülten jár a tekintetem a szeme és az ajkai között. Összefonódnak a szemeink, felemeli az arcom...

*Max-szemszög*

Kezedbe fogni a valaha volt legszebb arcot, könnytől csillogó szemeibe nézni. Hagytam, hogy megbabonázzanak, már majdnem hagytam eluralkodni magamon az érzéseim. Éreztem a szívverését, olyan közel volt, mint még soha. És sebezhető. Nem csókolhatod meg Max George. Ma nem. Bármilyen nehéz, nekem is és érzem neki és, lehajtom a fejét, és homlokon puszilom.
Érzem, hogy megremeg és szólni akar:
- Max, te nem akarsz engem.
Sokkal jobban akarlak, mint hinnéd - akarja mondani minden porcikám, mégsem jön ki egy szó sem a számon. Nem igazán vagyok ilyen helyzetekben a szavak embere. Férfi dolog. Örültem mikor nem pattant fel, hanem inkább hozzámbújt. Csak ültünk az ágya végében, hagytam had sírja ki magát.

Még jó fél órát pityergett, majd szembe fordult velem. Pirosak és duzzadtak voltak a szemei, vörös az orra, ettől függetlenül még így is ő a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha láttam.
- Minden okés Csipkerózsika?
- Szerinted büszkék lennének rám, ha látnának most?
- Látnak! - kezdtem monológomba - És nagyon büszkék rád! Mindkettőtökre büszkék, csodás lányok vagytok! Tudom, hogy fáj a hiányuk, de engedd el őket. Kapaszkodj meg a jó emlékekbe és minden mást engedj el.
- Te is büszke vagy rám?
- Butus - húztam magamhoz és éreztem, ahogy elszunnyad rajtam. Ezt, szeretem a legjobban benne. Mikor rajtam alszik. Boldog vagyok vele.

*Lizy-szemszög*

Augusztus 10. Reggel, napfény. Másik emberként másztam ki az ágyból, mint aki tegnap voltam. Randim lesz, tudatosítottam magamban mikor elsétáltam a fürdőszoba tükör előtt. Ami pedig azt jelenti, hogy komoly készülődés vár rám.
Nare azt ígérte átjön ő is és szombat révén Nanc se dolgozik a délután. Csajos nap, egyértelműen. Addig is, van némi időm és elvégre modell vagyok, vagy mi nem ártana ismét formába hoznom magam a hosszú kihagyás után. A futás mellett döntök, úgyis ráfér a lábaimra némi kis izom. Előhalásztam a szekrény aljáról a futó cuccom, majd útnak indultam. A város még alszik, ahogy minden normális ember teszi egy szombat reggelen. Szerencsére van a közelben egy park, jó hosszú köröket futok, mire visszaérek a lakásba alig érzem a virgácsaim.
- Meglepetééééés - ugrik elő a konyhapult mögül Siva és Nunu. Kisebb szívroham pipa.
- Ti meg?
- Tesódnak bent kell maradnia délutánra, de gondoltam, hogy meglegyen a létszám elhozom cukikát - közli nevetve Nunu, majd nyom egy hatalmas puszit Seev arcára. Bárcsak egy év múlva mi is ilyenek lennénk Max-el. Már megint az a fránya bárcsak. Le kéne szoknom a feltételes módról, a vágyakozásról...
- Hahó, figyelsz te rám? - pattogott be elém Seev, mint egy óriási nyuszi.
- Figyelek persze, de azért megismételnéd? - szabadkoztam.
- Ismertettem a tervet, de akkor jöjjön mégegyszer: Nunu kiválasztja a ruháid, én pedig átmegyek fodrászba és olyan sérót kreálok neked, hogy eldobod azt a mókusagyadat! - közölte büszke mosollyal, ám a várt hatás elmaradt. Ugyanis sem barátnője, sem én nem kezdtünk örömtáncba.
- Szivecském, te mint fodrász? - kérdezte nevetve egyetlen Nareeshánk.
- Szerinted EZ magától áll így nap mint nap?! - mutatott végig sértődött óvodás módjára a haján.
- Lizy, rábízod magad Mr. Kaneswaran mesterfodrászra? - váltott halál komolyra Nunu.
- Ha ezzel helyreáll a lelki békéje, miért is ne - kacsintottam újdonsült stílustanácsadóimra. Mintha modellként nem rendelkeznék eléggel.

Amíg összedobtam egy gyors csirkesalátát, a kis gerlepárocska lelkesen bújta a divatlapokat, blogokat valamint Nare a gardróbomat. Ebédidőre drága kicsi húgom is befutott, majd nekiálltam a nagy-naaaagy készülődésnek. Fürdés, hajmosás - természetesen a korábban mesterfodrász úrrá avanzsált Siva által ajánlott termékekkel -, körömfestés Nanc-el, majd a hajam. Vakon megbízva drága egyetlen Siva barátocskámban vártam a tökéletes hajkoronára. Hajlakk, hajzselé, hajsütő, hajcsavaró... utoljára a fotózások előtt bíbelődtek ennyit a hajammal.
- Éééééés, kész is vagy - vezetett a hatalmas tükröm elé hajszobrászom. Nem mondom, kissé remegett a gyomrom mielőtt belepillantottam a tükörbe, ám aggodalmam fölösleges volt.
- Ez gyönyörű Siva - ugrottam volna a nyakába, ám gyorsan eltolt magától.
- Nem azért dolgoztam másfél órát, hogy percek alatt tönkretedd! - nevetett, visszatérve normális beszédstílusához, elfelejtve a francia fodrászos akcentusát.
Nunu következett, de benne nem kételkedtem. Tökéletesen elégedett voltam a segítőimmel, gyorsan lőttem is magamról egy képet:

@LizyAlexander: ready for @MaxTheWanted

Meg sem várva a rengeteg RT-t és a visszakövetésért könyörgő hozzászólásokat, táskámba süllyesztettem a telefonom és végigmértem magam, immár lelkileg. Vajon készen állok arra, hogy komoly kapcsolatot kezdjek egy popsztárral? Kérdésemre a csengőm adta meg a választ. Max állt az ajtóban, s karjával a vállamon elindultunk a talán tökéletes randira...