9. fejezet

Ismét egy gyors szerkesztői megjegyzéssel kezdenék!
A névtelen hozzászólások engedélyezésével kaptam pár
igen pozitív hangvételű kritikát! Ezek mind-mind meghozták
a kellő lendületet a folytatáshoz, bármennyire is szét vagyok csúszva mostanság!
Ezúton is köszönöm nektek, hogy itt vagytok és olvastok!
Millió puszi, és akkor lássuk a medvét! :)

* * *

- Minden rendben lesz Kislány - nyugtatgatott már a srácok teraszán Nancy.
- Hallottad te miket vágtunk egymás fejéhez? - nem is értettem, hogy gondolhatja, hogy ezután bármi is rendben lesz - Miért veszítek el mindenkit magam mellől?
- Engem sosem fogsz - szorít karjaiba újra hugicám - És őt sem - mutatott be mosolyogva az üveg tolóajtón. Max-re mutattak tökéletesen manikűrözött ujjai, amint épp elmerengett valamin.
- Megbocsátasz egy kicsit - bújtam ki öleléséből és meg sem várva a választ bementem Max-hez. Hátulról átkaroltam a nyakát és a fülébe suttogtam:
- Ne haragudj rám - éreztem ahogy könnyek gurulnak végig az arcomon, majd lepottyannak a kopasz fejtetőre. Felállt, áthúzott a kanapén majd az ölébe ültetett:
- Mégis miért haragudnék rád butus?
- Mindig belemászok a banda békéjébe. Itt se kéne lennem, csak mindent tönkreteszek.
- Ezt most verd ki a fejedből. Te vagy a legjobb dolog, ami a bandával történt az utóbbi egy hónapban. És legfőképp, te vagy a legjobb dolog, ami VELEM történt, már ősidők óta - és olyan közel húzott magához, hogy tisztán hallottam minden egyes pici dobbanását annak a hatalmas szívének. Léptek zaja törte meg ezt az édes csendet.
Jay jött lefelé a lépcsőn, majd viharzott ki az udvarra, kezében egy halom papírral. A terasz közepére érve öngyújtót ragadott majd meggyújtotta a kupacot és nézte ahogy ég. Nathant-t zavarta meg elsőként a tudatlanság furcsa cselekvésével kapcsolatban:
- Mit csinálsz tesó? - érdeklődött felvont szemöldökkel. Márpedig azokon a szemöldökökön volt mit felvonni. Ritkán lát olyan vastag szemöldököt mit az övé.
- Porrá égetem a Lizy-vel való kapcsolatom - válaszolta ridegen még mindig a lángoló papírhalmot nézve. Ekkor esett le. Ő most meggyújtotta a közös képeink a faláról, a képeslapokat és minden más papíralapú emlékünket.
- Mégis hogy teheted ezt Jay? - majd kitéptem magam az óvó ölelésből és kaptam a táskám, a kocsikulcsom és eltűntem.

120-szal száguldoztam már vagy jó fél órája az Angyalok városának külterületén. Sírni akartam, de kifogytam a könnyekből. Mégis mit csinálok rosszul? Miért veszítek el mindenkit magam mellől bizonyos idő után? Hol vannak már a homokozóban kimondott 'örökké'-ink? Hol rontottam el, mégis hol? Otthon vagyok, tudat alatt hazavezettem. Első utam ösztönösen a gardróbba vezet, majd nyúlok a bőröndömért. Pólót hajtogatok, farmert, bedobok pár cipőt és kardigánt. A szobámban elsüllyesztem a telefontöltőm a kézitáskámba, majd összeszedem a fürdőszobai holmim és a bőröndbe rakom. El kell mennem, valahová, ahol egyedül lehetek. Magamba szívom a lakás illatát, majd mély levegővétellel kulcsra zárom a bejárati ajtót.
Kocsi fékez a lakás előtt, rohanó léptekkel közelít valaki, majd ölel meg, olyan szorosan, hogy levegőt sem kapok:
- Mégis hol a francban voltál? És mégis hová a francba készülsz? - zendül fel az ismerős, mély hang. Meg sem várva a válaszaim, folytatta - Annyira aggódtam érted! - szinte remeg a hangja, még nem hallottam ilyennek.
- El akartam menni. Valahova, ahol egyedül lehetek... - mentegetőzöm.
- Dehogy mész te sehova. Nem menekülhetsz el a helyzet elől kincs.
- De elveszítettem. Elvesztettem a legjobb barátom...
- Mindketten hibáztatok, de aki itt elvesztett valakit, az Jay. Övé volt az utolsó lépés, érted?
- Hol van Nancy? - riadok meg hirtelen.
- Ott maradt nálunk, rengeteget idegeskedett miattad. Elfáradt és Nunu csinált neki egy szobát és most valószínűleg alszik. Jó helyen van. És most már te is - majd kivarázsolja a még mindig a kezemben szorongatott lakáskulcsot és befelé terel.

*Másfél hét múlva*

Zombis másfél hét telt el. A bandában a srácok már nem haragszanak Jay-re, se rám. Igen, picit rám is haragudtak - jogosan -, amiért olyan durva dolgokat vágtam egyetlen sörivójuk fejéhez. Mi ketten azonban azóta sem állunk szóba egymással. Minden nap úgy kelek fel, hogy a mai nap más lesz, ma minden megoldódik. Aztán sosem.
Kimászok az ágyból és egy forró fürdővel indítom a napot. A fiúk a délelőtt interjút adnak ismét a helyi rádiónak és Nunu és én is velük tartunk. Magamra tekerek egy törülközőt és nekiállok a sminkelésnek. Alapozó és korrektor a nemalvás nyomainak eltüntetésére, egy jól irányzott tusvonal és az elmaradhatatlan szempillaspirál. Minden lány tökéletes álarca, hogy előadjuk velünk igenis minden rendben.
Kicibáltam a bogokat a hajamból, majd egyszerű kontyba varázsoltam. Mivel kicsit elaludtam késésben voltam és nem akartam lemaradni a fiúk rádiós szerepléséről, így gyorsan előkaptam a kedvenc farmerem, egy szürke pólót és pár fekete kiegészítőt és már hajtottam is a stúdió felé. A reggeli forgalom LA-ben egyenlő a katasztrófával. 500 méterre a rádió hatalmas üvegszékházától és rohantam befelé. Természetesen a lift tömve volt, így a lépcsőn indultam fel a 7. emeleti stúdióba. Kifulladva, lihegve estem be Nunu mellé:
- Te sosem tudsz időben ideérni - puszilgatott meg, majd ismét az üveg felé fordult - Már elkezdték, nézd milyen aranyosak - tényleg azok voltak. Nevettek, poénkodtak.
- Most ők is látnak minket vagy csak mi őket? - kíváncsiskodtam.
- Csak mi őket, szóval hiába akarsz cicit villantani Max-nek, nem fogja látni - teszi a vállamra a kezét megjátszott együttérzéssel.
- Vicces vagy Nunu, nagyon vicces - tör ki belőlem eztán a nevetés, majd tudatosítva hogy effektíve láthatatlan vagyok, gyorsan megörökítem a fiúkat és irány a Twitter:

@LizyAlexander: my second family #loveyouso

- Nem megyünk be a keverőstúdióba? Ott hallhatjuk is őket - húzott be egy ajtón Nareesha.
- És akkor engedjék meg, hogy a banda egyik tagja személyes üzenetet mondjon el itt előttünk egy számára nagyon fontos embernek - közölte komolyan a riporter - Nos Jay, hallgatunk.
- Lizy, remélem hallgatsz most minket, bár nem voltál itt mikor kezdtünk, pedig megígérted. Mindegy, remélem hallod ezt. Nagyon sajnálom, hibáztam. Elképesztően hiányzol, hiányoznak a Lizy-Jay napok, a babahajaid, mindened. A barátságod, a szereteted, a beszólásaid. Nem vagyok büszke magamra és szeretném ha ország-világ hallaná: Kérlek bocsáss meg!
- Jay? - szakította félbe a riporter - Csak nem egy könnyet látok a szemed sarkában?
- Árpája van, néha könnyezik - mentette ki Nath a kínos szituból. Én pedig remegő térdekkel álltam Nunu mellett. Még sosem mondott ilyen szépet nekem.
- Na mi lesz kislány? - kérdezi mosolyogva - Menj be és jelezd, hogy megérte a felhajtás! - majd a stúdiószoba bejárati ajtaja felé lökdös és otthagy. Rémült kopogás, majd valaki bentről kinyitja az ajtót. Fátyolosak a szemeim a könnyeimtől, de szerencsére sikerül megkülönböztetnem Jay göndör fürtjeit a mellette vigyorgó Siva-tól, majd a nyakába borulok.
- Hiányoztál már Jaybird!
- Te is nekem Kiscsaj... - mosolyodik el azzal a tipikus "tudom, hogy szeretsz" mosolyával.
- Nos fiatalok, megengedik, hogy feltegyek egy kérdést? - zavar meg a riporter úr.
- Hát persze - válaszolják kórusban a fiúk, nekem meg időközben hoztak egy széket és Siva mellé ültettek. Kaptam mikrofont is, kezdtem megijedni. Ám mielőtt nagyon beparázhattam volna a riporterpasi letámadott:
- Szóval, úgy látom a kishölgy az, akinek a bocsánatkérő vallomás szólt. De mégis kit tisztelhetünk a személyedben? - fordult felém.
- Lizy Alexander, modell - mentett ki Max, látva rajtam a zavartságom.
- Egy néma modell - jegyezte meg magát humorosnak érezve Tom.
- Az első állítás tényleg igaz, a második már kevésbé - szólalok meg nevetve.
- Na és Lizy, honnan ismered a fiúkat? Nem tán valami hollywoodi partiról?
- Nem igazán...Jay gyerekkori legjobb barátja vagyok és ő mutatott be a fiúknak.
- Szóval semmi szaftos pletyka, semmi szerelem vagy kavarás a bandatagokkal?
- Azt nem mondtam - nevetem el magam ismét - De komolyra fordítva a szót, semmi ilyesmivel nem szolgálhatok. Inkább kérdezd Tom-ot, ő a nagy nőcsábász - terelem gyorsan nyugodtam vizekre a beszélgetést. Max-re nézek, aki egy kacsintással jelzi, hogy ügyes voltam.
- Ha semmi pletyka, akkor inkább kérjük meg a fiúkat, hogy énekeljenek nekünk egyet.
A fiúknak több se kellett, gyorsan megörvendeztették a rajongókat a Glad You Came

akusztikus verziójával.
- És akkor jöjjenek az olyannyira várt rajongói kérdések. Az első kérdést Nath-nek címezték: Kivel csókolóztál először?
- Lil Nath még nem smárolt - válaszolt a kérdezett helyett örök másik fele, Bird.
- Igazából már smároltam, de az elsőre nem emlékszek - közölte röhögve Nathan - ezek a barmok leitattak egy bárban és az első szembejövő csajt lekaptam. Romantikus mi?
- Eléggé, de jöjjön is a következő kérdés, mééééégpedig Max-nek: Kedves Max, Karen azt szeretné tudni, hogy szingli vagy-e?
- Már vártam ezt a kérdést, mert tudom, hogy mindenki az én szexi testemet akarja - viccelte el eleinte - de komolyra fordítva a szót, nem, nem vagyok szingli. Boldog kapcsolatban élek a világ legcsodásabb lányával.
- És valószínűleg az egyik legszerencsésebbel is - egészíti ki a riporter - Elárulod nekünk, ki a lány?
- Egyelőre csak félig hivatalos a dolog, nem szeretném még bemutatni. Csak szerettem volna tudatni, hogy foglalt a szívem - zárta rövidre a kíváncsiskodást.
- Nagy kár, szívesen megismernénk - tettetett elkeseredést az egyre kevésbé szimpi rádiós - És akkor az utolsó kérdés, kihez máshoz mint a jó öreg Jay-hez: Mit ártottál ennek a leányzónak, hogy ilyen szintű bocsánatkéréshez kellett folyamodnod?
- Magánélet Carl - szóval így hívják -, magánélet! Egyébként nem kellett volna. Csak sokkal könnyebb egy mikrofonba beledumálni a gondolatainkat, mint mások szemébe. Ezért lettem énekes - nem is tudtam, hogy ilyen bölcs az én egyetlen Jay-em.

Boldogan, újra egységben hagyjuk el a stúdiót és ülünk be egy külvárosi kajáldába ebédelni. Amint mindenki megkapta a maga lakomáját - mi csajok cézársalátát, a fiúk meg steaket és egyéb kalóriadús fogásokat - Tom felállt halál komoly arccal és megkocogtatta narancsleves poharát:
- Egy kis figyelmet kérnék! Komoly bejelenteni valóm van!
- Csak nem megkomolyodsz és megállapodsz egy nő mellett - poénkodta el a helyzetet Nath.
- Lil Nath, bírj magadal - csitította a beszélő - Nos, mint azt a srácok nagyon jól tudják, jövőhéten lesz egy hatalmas koncertünk itt Los Angeles-ben. És itt szeretném ünnepélyesen meginvitálni a mi kicsi Lizy manónkat és az ő itt nem tartózkodó húgocskáját.
- Nos Lizy? - néztek rám kerek szemekkel a többiek.
- Nos mi?
- Eljössz velünk avagy sem? - folytatta immár ültő helyében Tom.
- Már miért ne mennék?
- Tudod - fogta meg a kezem Max -, egy koncert nálunk elég komoly procedúra. Reggeltől estig és akiket hívunk magunkkal azoknak is végig kell csinálniuk velünk a hangpróbát, hallgatni Siva hisztijét a tükör előtt, hogy mit is vegyen fel. És még valami... - ám nem tudja befejezni, mert Nathan teszi meg helyette:
- Utána buli vaaaaaaaaaaaaan! Lerészegedős buli!
- Szóval innen fúj a szél! Azt hiszitek nem bírunk ki veletek ennyi mindent?
- Mondjuk úgy, hogy nem biztos, hogy fel vagytok erre készülve - javít ki Max.
- Hogyne lennénk felkészülve? Jay-t elég régóta ismerem ahhoz, hogy ismerjem milyen, titeket meg - mondatomat telefoncsörgés szakította félbe.

Ismeretlen hang szólalt meg a vonal másik felén:
- Lizbeth Alexander-rel beszélek?
- Igen, kihez van szerencsém? - valahonnan mégis ismerősen cseng a hang. Hallottam már valahol.
- Dr. Parkson vagyok, a kórházi orvosa. Arra kell kérnem fáradjon be még a mai nap folyamán hozzám egy konzultációra.
- Valami baj van doktor úr - érzem ahogy sápadok.
- Ígérem, mindent megtud a délután, ha bejön hozzám. Ráér?
- Igen doktor úr, ott leszek. Viszont hallásra - majd remegő kézzel visszanyomkodtam a telefonom a zsebembe.
- Minden rendben Lizy? - kérdezte szinte teljesen egyszerre Nunu, Jay és Max - Ki volt az?
- A kórházi orvos volt, azt mondta délután menjek be.
- De miért?
- Nem tudom, nem mondta - a legsötétebb gondolatok árasztották el a fejem, nem tudtam mit gondoljak.
- Biztos csak valami papírmunka - nyugtattak egyöntetűen a srácok.
- Nagyon remélem, mindenesetre én most indulok is, nem akarom megvárakoztatni a doktor urat - majd felpattantam,otthagyva félig megevett salátámat. Mindenkinek adtam egy szoros ölelést, Max-nek pedig egy hosszabbat egy szerelmes csókkal fűszerezve. Még mindig nem hiszem el, hogy együtt vagyunk. Annyira hihetetlen...

Belemélyesztem a körmeim a kormány bőrhuzatába amíg a kórház felé tartok. Görcsölő gyomorral állok a liftben miután a recepciós útbaigazítást adott a doktor úr holléte felől. Ismerős kórház szag, tömény klór, zöld falak, csupa rossz emlék. Hosszú folyosó, ajtó ajtó hátán és tádám: Dr. Parkson irodája. Csak nyugalom Kislány, minden rendben lesz - duruzsolja megnyugtatóan az agyam. Bárcsak! Kopogás, komoly orvos, pár perc kínos csend, majd Dr. Parkson belekezd:
- Nos, kisasszony, rossz híreket kell közölnöm önnel. Amikor nálunk tartózkodott, rejtélyes szívleállása miatt vettünk néhány mintát, melyek eredmény most érkezett meg hozzánk...

Fél óra múlva, a saját, de igencsak remegő lábaimon poroszkálok kifelé. Mégis, hogy lehetséges ez? És mégis miért velem? Hiszen most jött egyenesbe az életem.
Élőhalottként ülök be a kocsimba, majd akaratlanul is a fiúk háza felé veszem az irányt. A visszapillantó tükörből egészségesen csillogó szempár néz vissza rám. Semmi jele bármi rossz dolognak, és mégis.
Az ajtó nincs bezárva, valaki van itthon. Kilépek a sarumból, a nappaliban Nathan ül a kanapén:
- Szia Lizy - pattan fel és ölel meg.
- Többiek?
- Elmentek Nunu cipőkollekciójának bemutatására. Én meg köztudottan utálom a magassarkúkat, így itthon gubbasztok egyedül. Vagyis, most már nem. Na de mi volt a dokinál?
- Nath, én...én... - nem bírom befejezni a mondatot, ismét sós patakok árasztják el az arcom.
- Shhhh, nyugi! Mit mondott? - nyugtatgatott - Na, mondd már! - ám amíg ezt kimondta, a fülébe súgtam azt, amit hangosan nem mertem kiejteni a számon - Mi? Az nem lehet, hogy te... - rogyott le a kanapéra. Csak bámult a semmibe és hajtogatta, hogy mindez lehetetlen. Pedig, eléggé valóságosnak és ijesztőnek tűnt.