15. fejezet

Szeretném ezt a részt a világ legeslegkülönlegesebb barátainak küldeni!
Először is Takinak, aki bátyám helyett bátyám!
Ádámnak és Zsozsinak, amiért lelkesen biztatnak az írásra,
és az én Csórimnak!
És mindnyájatoknak, kedves olvasók, amiért itt vagytok,
szebbnél szebb komikat hagytok itt
és olvastok! Hatalmas adag szeretetet küldök
mindenkinek aki végigfuttatja a szemét ezeken a sorokon,
jön a Mikulás és a karácsony, ennek alkalmából szeressétek egymást
nagyon! Én pedig készülök nektek egy meglepetéssel! :*

* * *

Bármennyire nem akartam elhinni, ott állt Ő. Gyönyörű aranyszőke fürtjein megcsillantak a nap még erőlködő sugarai. Halványsárga ruháját mintha csak rá öntötték volna. Ahogy néztem, minden régi emlék felidéződött, majd észrevett. Rám emelte élettől sugárzó tekintetét és belém is életet töltött már egyetlen pillantásával. Légies, könnyed járással indult meg felém felfelé a lépcsőn én pedig irányába tettem határozatlan lépéseket.
Az újralátás, újraérintés élménye szavakkal leírhatatlan és emberi ésszel felfoghatatlan. Karjaidban tartani Őt, akiről azt hitted, hogy örökre elvesztetted... Égig emelő boldogság, mely visszaadja letört szárnyaidat. Újra elveszni meleg és szeretetteljes szemeiben, beszívni az illatát, amit olyannyira szerettél régen. Kezedbe venni törékeny kis arcát és lehunyni a szemed. Mintha csak az első csók varázsa szökne be a lelkedbe, úgy vágysz rá.

- Max, Max - rázott meg ekkor valaki teljes erőből a vállaimnál fogva. Fájdalmasan, nemakaródzva nyitottam ki a szemeim. Siva kreol homloka és mélybarna szemei meredtek rám nagyban. Az én egyetlen Lizy-m pedig sehol, csak a sötétszürke ágytakaróm, a szobám már oly ismerős látványa és Siva meg nem szűnő kiáltozása immár az ajtómból vesz körül. Álmodtam. Valósághű és mégis valótlan, keserű álom. Itt volt és mégsincs itt. Sosem akartam még álomvilágban élni, mert azt gondoltam épp az álmomat élem meg napról napra. Addig a reggelig ez így is volt, de azóta minden megváltozott. Sötét és szürke nappalok és éjszakák suhantak el egymás után, szinte különbség nélkül. Nincs itt velem a reggeleimet ragyogásával bearanyozó Napom, csak egy tompa, erőtlen sárga korong sugarai kúsznak be minden reggel mellém az ágyba. A medence mellett ülve már nem világot jelentő kezei, csak a lassan beköszöntő, szomorú ősz fuvallatai simogatják a vállam.
- Gyere már! - ordít rám szinte elvakult őrült módjára az ekkor még mindig szobámban ácsingózó barátom.
- Mi ennyire sürgős? - kérdezem ugyanazzal a rideg hangszínnel, melyet életem nagy fordulópontja óta használok.
- Nancy... nappali - bökött ki két szót, és az eddigi düh halálfélelemmé alakult éles vonásain, majd elrohant. 

Ahogy utána mentem, a nappali közepén fekvő, vértócsában úszó Nancy látványa fogadott. Feje Tom ölében nyugodott. Összefolytak agyamban az események. A következő pillanatban már mentő szirénáját hallottam és idéztem fel riasztó emlékeket szerelmemről.
- Mi történt? - kérdeztem a mentők távozása után Seev-et, aki látszólag a legelfogadhatóbb állapotban volt.
- Sétáltak Tommal. Valami pszichopata rajongó megtámadta őket. Hasba szúrta - zárta rövidre a történteket. Forgott velem a világ, egyetlen egy dolgot tudtam: szólnom kell Lizy-nek! Bárhol van, bármit csinál, erről tudnia kell.
- Felhívom Lizy-t! - pattantam fel a kanapéról és indultam a szobám felé.
- Majd én - ültetett vissza a helyemre Nunu és kivonult a teraszra telefonálni. Láttam, ahogy sűrű patakokban buggyannak ki szeméből az indulatok, érzelmek és félelmek.
- Félek - ült le mellém ekkor Tom. Éreztem a remegést a hangjában, rettegett.
- Te miért nem mentél a kórházba? - kérdeztem, kiindulva saját tapasztalataimból.
- Azt mondták, több órás műtét előtt áll, jobb ha itthon várok egy darabig - magyarázta.
- Minden rendben lesz - veregettem meg a vállát bátorítóan, mégis, szinte gondolni se tudtam a problémáira. Egyre csak azon pörögtek, csattogtak, dolgoztak az agykerekeim, hogy beszélnem kell Lizy-vel. Valódi búcsú nélkül képtelen vagyok elengedni, márpedig el kell engednem. Bele kell törődnöm életem legfájdalmasabb, még csak nem is általam meghozott döntésébe: elment.
- Csak hangpostaüzenetet tudtam hagyni - sétált be a terasz üvegajtaján Nareesha. Ezután Siva vigasztaló ölelésébe temette magát. Ő megtehette.

*Nancy-szemszög*

Szúró fájdalomra eszméltem, valahol a hasam tájékán. Vakító fehérség ölelt körül, és fülsüketítő csend. Ahogy megbarátkozott a fülem a némasággal, egyenletes pittyegés kúszott be az agyamba, majd kósza emlékfoszlányok. Kéz a kézben Tom-mal, majd egy őrült ugrott elő. Égető fájdalom, elnémuló világ.
- Hölgyem? - szólalt meg egy erős, de ismeretlen hang. Szóval élek és nem haltam meg. Mily megnyugtató.
- Igen? - fordultam a hang irányába és nyitottam résnyire a szemem. Egy egyenruhás, őszhajú férfi hajolt fölém.
- Tudja hogy hívják és miért van itt?
- Nancy Alexander - közöltem magabiztosan a nevem - és, fáj a hasam.
A biztosúr barátságosan nevetett egyet, majd ismertette az elmúlt órák eseményeit. Ahogy beszélt, szinte minden visszatért. A támadás előtti percek, a támadó arca, de még a lakásban ordítozó Siva és a fölémhajoló Tom is. Miután emlékeimnek tökéletesen megfelelő fantomkép rajzolásához segítettem az egyik nyomozót, magamra hagytak. A hasamban érzett szúró fájdalom nem hagyta, hogy akár egy percet is aludjak, így éberen vártam következő látogatómat.
Nem is kellett sokat várnom, egy barátságos orvos érkezett és húzott az ágyam mellé egy széket.
- Nos, kedves Nancy - kezdett bele - remélem nem gond, hogy tegezlek, te  is nyugodtan, Blake vagyok. Én műtöttelek meg, miután behozott a mentő.
- Hát Blake, köszönöm - húztam félszeg mosolyra a számat.
- Attól tartok nem ilyen egyszerű a dolog. A szúrás ugyanis pontosan a méhedet érte, amit el kellett távolítanunk - a kimondott szavakra megremegett a lelkem.
- És ez mégis mit jelent? - bár tudtam, hogy nem akarom hallani a választ.
- Rövidtávon semmi gondot nem okoz, és hosszútávon sem, hacsak...
- Hacsak mi? - sürgettem, nem mintha nem sejtettem volna, mit akar mondani.
- Hacsak nem akarsz majd gyereket. Az ugyanis lehetetlen lesz így - mondta lehajtott fejjel, lesütött szemmel. Nem lehet, mindez csak egy rossz álom. Nem akartam még a közeljövőben gyereket, de a későbbiekben igen. És jó tudni, hogy megvan a lehetőséged, ha esetleg akarnád. Nem biztos, hogy valaha vágyni fogsz rá, de mi van ha mégis?
- Magamra hagynál? - kértem meg olyan udvariasan, amennyire csak tudtam.
- Vár rád itt egy vagon popsztár, ne küldjem be egyiket se? - igyekezett felvidítani.
- Egy göndörfürtös, Jay nevű urat - döntöttem. Először egy baráti beszélgetésre volt szükségem, nem bírtam volna egyből Tom-mal kitárgyalni a dolgot. 

- Kipp-kopp - dugta be édesen göndörödő tincseit Jay az ajtón - egy sört a kis betegnek? - kérdezte a már jól ismert, széles mosolyával.
- Csücs - biccentettem erőtlenül a fejemmel a szék irányába - szükségem van a legjobb, legrégebbi barátomra - ahogy kimondtam ezeket a szavakat, megértette, hogy ez most nem a viccek ideje.
- Mi a baj? - huppant le a székre ijedt arccal és rémült tekintettel.
- Nem lehet gyerekem - közöltem - soha.
- Nem azért, de ezt nem Tom-mal kéne megosztanod? - próbálta viccesre venni a figurát. Nagyra tartottam, hogy próbál mosolyt fakasztani falfehér ábrázatomra, de ez most nem az az idő volt.
- Képtelen lennék rá. Lehet meg sem hatná, mert csak rövid távra tervez velem...és...és...
- Shhhh - nyomott egy nagytestvéres cuppanóst a homlokomra - Nem kell ilyesmivel foglalkoznod.
- De félek. És mi van, ha elhagy azért, amiért nem fogok tudni neki gyereket szülni? - fakadtam ki még magamat is meglepő módon.
- Nem fog elhagyni, és ha mégis, akkor is itt leszek. A barátom vagy és sosem hagynálak cserben. Akár a gyerekeid alkoholista nagybátyjaként, akár az alkoholista gyerekkori barátként, de ígérem mindig jelen leszek az életedben.
- Már hogy lehetnél nagybácsi? - buggyantak ki kerekded könnybarátaim a szememből.
- Lehet örökbefogadni, meg annyi csoda van a világon. Lehet elvisznek az ufók és egy ufóbébi nő majd a hasadban hatalmas zöld fejjel és Tom testével, meg a te arcoddal - folytatta. Szerettem. Bármi áron meg tudott nevettetni, és ahogy ezt az előbb elmondta minden világossá vált, amiben eddig kételkedtem. Ő a barátom, az egyik legjobb és sosem lesz köztünk ennél több. Vagyis kevesebb, mert ha együtt lennénk, az hosszútávon ennél valami sokkal kisebb értékű, talán nem is csodás csoda lenne.
- Te vagy a legeslegjobb barát széles-e világon - simiztem meg általam annyira imádott göndör haját.
- Na és, hazajöhetsz a szülinapodra? - érdeklődött nevetve. Jézus, a szülinapom. Ki is ment a fejemből, hogy holnap egy évvel öregebb leszek. Micsoda szülinapi ajándék...

- Álomszuszi - ébresztett valaki édes puszival az arcomra. Ki sem kellett nyitnom a szemem, tudtam, hogy Tom ül az ágyam mellett, mint őrző-védő angyalka. Mégis kinyitottam a szemem, látni akartam a szemét, a mosolyát. Még akkor, mikor nem tudja, hogy egykoron majd képtelen leszek boldoggá tenni teljes egészében.
- Mennyit aludtam?
- Annyit, hogy már 21 vagy - csókolt meg lágyan első szülinapi ajándék gyanánt. Kívánni se kívánhatnék szebbet - kivéve, hogy otthon lehessek és Lizy visszajöjjön.
- És te itt éjszakáztál velem?
- Itt bizony - puszilgatta végig a nyakam, a vállam és a kezem. Szerettem. Nem úgy, ahogy a korábbi kapcsolataimban szerettem az akkoriakat. Egyszerűen jó helyen voltam vele és nem érdekelt, hogy akár a feje tetejére fordul-e a világ ha itt van velem, nem lehet baj. Azt mondják, ilyesmit kell érezni. Éreztem, és napról napra jobban elmerültem benne. Mint egy édesen simogató kád forró vízben, ami talán sosem fog kihűlni és örökké melegen tart.
Míg ezen agyaltam, Tom összekulcsolta ujjainkat, majd ő aludt el az én vállamra borulva. Kusza kis hajszálai csiklandozták csupasz nyakam, de nem zavart. Álmában is ott ült arcán az az angyali mosoly. Vajon ő is annyira szeret engem, mint én Őt? Vagy talán csak feleannyira? Hiába, azt hiszem ez, ha szeretsz valakit mit se számít. Szereted, megmásíthatatlanul, a saját életednél is jobban.
Válla fölött átnyúlva levadásztam a telefonomat az éjjeliszekrényemről és lőttem egy képet édesen összefonódó ujjainkról és megosztottam a nagyvilággal:

@NancyAlexander: love of my life <3

Hamarosan azonban vissza kellett térnie az éberek közé az én egyetlenemnek, ugyanis nemrég kapott kis pótcsaládom nagy dalolások közepette betrappolt a szobámban. Max hatalmas köteg lufikat hozott minkét kezében, mindenféle színekben pompázókat, Jay, Nathan és Siva egymást igyekezték túlharsogni a 'heppibörzdéj'-jel, végül pedig Nunu lépett be a szobába. Kezében egy gyönyörű, külön nekem címzett torta inogott instabilan, amit az első sík felületre le is rakott, majd egy pezsgősüveget húzott elő a táskája mélyéről.
- Kórházban nem piálhatunk életeim - csitítottam a zsongó kiscsaládot nevetve.
- Alkoholmentes almapezsgő - nyújtotta a magasba az üveget Max diadalittas vigyorral. A dugó hangos pukkanással landolt a szomszéd ágyon, majd a szintén Nunu feneketlen táskájából előkerülő eldobható pezsgőspoharakba töltöttük. Mielőtt azonban belekortyoltunk volna a rendhagyó pezsgőnkbe, Jay állt fel ünnepélyes torokköszörülés közepette. Ekkor vettem észre, hogy pólója fölé még egy pink csokornyakkendőt is kötött, csak az én tiszteletemre.
- Nos, hölgyeim és uraim, a mi egyetlen és pótolhatatlan Nancy-nkre - mondta el rendhagyó pohárköszöntőjét, majd a kristálypoharak csilingelését elég gyengén imitáló műanyagok öszekoccanása után kezdetét vette életem legboldogabb szülinapja. A közös emlékek, újabbnál újabb cikis sztorik és hatalmas nevetések közben szinte minden tökéletes volt. Mindenki itt volt, aki itt lehetett - akár lélekben akár fizikailag is - egy embert leszámítva.

*Lizy-szemszög*

Nareesha hangpostaüzenete után nem volt min gondolkodnom. Tudtam, be kell mennem a kórházba és meglátogatnom az én egyetlen húgomat, elvégre úgyis szülinapja van. Ám ahogy elértem a szobája előtti folyosóra és benéztem a plexi reluxa mögött a szobájába, minden határozottságom elszállt. Ott volt a második, immáron csak volt családom és boldogok voltak. Nélkülem voltak azok, mert elengedtek - itt az ideje, hogy én is megtegyem.
Keserű, kifacsarodott szívvel fordítottam nekik hátat és indultam meg kifelé az új, nélkülök zajló életembe. Már a kórház erős vaskapuja alatt jártam, mikor ismerős, meleg hang ütötte meg a fülem.
- Lizy állj meg - éreztem meg ekkor egy oly régi, oly jó érintést a vállamon. Meg kellett fordulnom, nem volt más választásom.
- Hát te meg? Miért nem ünnepelsz - érdeklődtem szarkasztikusan, gúnyos mosoly kíséretében.
- Megláttalak az ajtó résén át, és utánad kellett jönnöm - mondta.
- Hogy elmondj mindennek és minden bűnöm a fejemhez vágd? - nevettem ki.
- Nem, hanem ezért - majd szorosan és vigasztalóan, régi emlékeket és sebeket felszakítva ölelt perceken át.
- Miért? Nem haragszol? - kérdeztem miután elengedett és levegőhöz jutottam.
- Soha nem tudnék annyira haragudni rád, hogy hagyjalak elmenni - suttogta - Túl fontos vagy.
Úgy szívtam magamba ezen szavakat, mint valamely tápláló, életadó energiát. Percekkel ezelőtt még magányos szívem újra megtelt a régi melegséggel és boldogsággal. Holott, ez még csak a kezdet volt...