16. fejezet

Bevallom, sokkal előbb terveztem ezt az új részt, mert az ötlet megvolt.
Csak aztán, keresztbe húzta a terveimet a drága életem.
Néhány felelés, témazáró és azért a karácsonyi készülődésnek

is ideje volt nekilátni. De azért, ebben is van pozitívum:
sokkal több érzelmet kihozott belőlem a sülő mézeskalács illata,
a karácsonyi hangulatvilágítás, mint egy átlagos hétköznap.
Szeretném, ha komiban leírnátok tényleg a véleményeteket, hogy milyen
eseménynek örülnétek a sztoriban, miben kell fejlődnöm!
Puszik!

* * *

- És mégis mi hozott vissza? - kérdezte mosolyogva.
- Nancy - vallottam meg őszintén. Ha nincs ez az egész támadás dolog, most nem állnék itt. Furcsa, ahogyan valami felsőbbrendű erő az ég végtelen kékje fölül lenyújtja karját és átírja a forgatókönyvet - Ha ő nem kerül ide, én sem. Soha többé.
- Hiányoztál már - ölelt át még egyszer.
- Te is nekem Jaybird - simogattam meg a hátát és szipogtam egyet-kettőt, majd karon ragadott és húzni kezdett a kórház riasztóan fölém magasodó épülete felé - Mégis mit csinálsz?
- Bemegyünk a többiekhez - bámult rám értetlenségtől kerekedő kék szemeivel.
- Nem lehet, ez nem az a pillanat - húztam ki vékony csuklómat markának tartásából és magabiztos lépteket tettem az utca kopott aszfaltjárdájának irányába. Vártam, hogy majd utánam jön, esetleg szól. Egyiket sem tette, csak állt egy helyben és nézte egyre távolodó alakomat. Ahogy én i az övét. Egyre halványultak göndör fürtjeinek bájosan kunkorodó körvonalai, ám még 20 lépés távolságból is láttam szemében a kisgyermekkori önmagát. Minden csalódás, harag és sértettség ott honolt a szemében és a talajhoz szögezte a lábaim. Képtelen voltam messzebbre menni. Ha az ember egyszer elveszíti a szeretteit, és esélyt kap, hogy akár csak egyet is visszakapjon, egyszerűen nem sétálhat el. Lassú léptekkel és annál komolyabb érzésekkel indultam meg visszafelé - Képtelen lennék rá Jay - mondtam lesütött pillákkal amint hallótávolságba került.
- Csak ígérd meg, hogy nem tűnsz el - vájta szinte könyörgően tekintetét az enyémekbe.
- Ígérem, ahogy azt is, hogy hamarosan meglátogatlak titeket a villában - nyomtam hatalmas, olyan puszit az arcára, amit csak olyasvalakiére lehet, akit egész életedben a testvéredként szerettél - Kérdezhetek valamit?
- Bármit - húzta megkönnyebbült, félszeg mosolyra a száját az én drága barátom.
- Miért bocsátottál meg?
- Egyszerűen nem tudom elképzelni az életem a legjobb barátom, testvérem, olykor egy nővér bölcsességével olykor pedig egy hugica hisztisségével járó lényed nélkül.
- De hisz, neked nincs ERRE szükséged - néztem végig magamon - Egy hasztalan lélek vagyok egy rák ette, lassan leépülő testben. Nem akarom, hogy végignézd.
- Nem te akarod, én - tette kezét lágyan a vállamra - Annyi mindenen keresztül mentünk már, ez sem lesz másként. És itt lesznek a többiek is, nem hagyjuk, hogy egyedül csináld végig!
- Te vagy a legjobb - majd megpaskoltam és visszafordítottam a kórház irányába - már hiányolnak a többiek!
- Ahogy téged is - tett még egy elkeseredett utolsó kísérletet visszacsalogatásomra, de mindhiába. Látván makacsságomat, csak egyet kérdezett - Akkor meglátogatsz?
- Amint lesz elég erőm - integettem neki biztató mosollyal. Léptei belevesztek a kórház irányába vezető hosszú út aszfaltjába én pedig megint egyedül maradtam. Mégsem voltam magányos vagy elveszett. Boldogan voltam egyedül, s határoztam el ragyogó lélekkel, ma-holnap meglátogatom a srácokat, de igazán. Tartozom nekik ennyivel.

*Nancy-szemszög*

Soha nem volt még ilyen tökéletes születésnapom. Éreztem a levegőben mind Lizy, mind őrzőangyalaim - Anyu és Apu - lelkét. Azokra az órákra, amíg itt volt a banda, nevetéssel és önfeledt boldogsággal telt meg a kórtermem és egyre kisebb darabokra hullott lelkem is.
Utolsóként Max ment el és hagyott minket kettesben tágítani nem akaró szerelmemmel. Aggódtam a kopaszért. Megszerettem, mint egy nagybácsit vagy egy nagytestvért, és nem tetszett mostanában. Mióta Lizy elment elveszett. Hiába van otthon, mintha csak egy ismeretlen, színtelen világban töltené a napjait. Aggódom érte. Anyáskodó gondolataimat Tom édesen búgó mormolása szakította félbe:
- Mondtam már, hogy te vagy a leggyönyörűbb teremtés széles e világon? - duruzsolta a fülembe. Válaszképp számat a szájára tapasztottam, ám hideg futott végig a hátamon, ahogy megtettem. A titkolózás kiváltotta félelem járta át minden egyes porcikámat.
- Minden rendben? - igazított ki egy kusza tincset a szememből Tom.
- Hát persze - hajtottam fejem álmosan a párnámra. Első számú hazugság. Olykor nem is akarunk hazudni, csak megtesszük. Azért, mert az őszinteség néha nagyon is fáj. ám mindegy mennyire próbáljuk tagadni, hitegetni magunkat a hazugság egyszer szertefoszlik, és csak a fájdalom marad - Vagyis, nem egészen.
- Mi az? - sápadt el azon nyomban amúgy sem túl barna barátom.
- Nem lehet gyerekem. Soha - de ja vu. Mintha már átéltem volna ezt a beszélgetést, csak egy egészen más emberrel. Kimondva, végigfutott rajtam a rettegés. A kislábujjamtól kezdve az utolsó kis hajszálamig átjárt a következő mondatoktól való félelem. Mint mikor megkérdezed a sráctól, hogy ti most együtt vagytok és magad sem tudod mit akarsz. Félsz a nemtől és az igentől is, de tudni akarod mi a válasz, hogy legyen mihez tartanod magad.
- És ez mégis min változtat? - őrülten meglepett ezzel a kérdésével. Képtelen voltam bármit is válaszolni - Mindenhogy szeretlek. Ezt nem fogja megváltoztatni az, hogy nem lehet gyereked, ahogy az sem, ha majd vén és ráncos leszel. Szeretlek.
Kimondta. Megegyeztünk, hogy nem fogjuk csak úgy, hébe-hóba kimondani, csak ha tényleg úgy van. Ez most úgy volt. Kikívánkozott belőlem, feltörő lávaként öntötte el testem-lelkem:
- Szeretlek Thomas Anthony Parker - szorítottam meg a kezét és hajtottam mellkasára a fejem.

*Max-szemszög - 2 nap múlva*

Egyszer aludnék egy kicsit délután, olyankor is felcsöngetnek. Már csak azért se kelek fel, majd valaki kinyitja. Ennyi nekem is ár. Hamarosan tényleg beigazolódott az elképzelésem, Tom üvöltötte el magát és űzött ki minden álmot a szememből a sajátom "kinyitoooooooooom"-jával.
- Mi a fészkes fene? - hallottam meg ismét drága barátom hangját. Nem igaz hogy egyszer sem tudja befogni a száját. És akkor meghallottam a nevet. A nevet, ami annyiszor jelent meg édes, vattacukorszín betűkkel ködös emlékeim között. A nevet, amelyhez annyi minden kötött - Mégis mit keresel itt Lizy? - hangzott el másodjára is a kérdés Tom szájából. Nem akartam hinni a fülemnek. Legalább háromszor egy hatalmasat csíptem a karomba, melynek eredményeképp vöröslő félholdacskák jelentek meg a körmöm nyomaként. Nem álmodtam, ezúttal nem. Ám ahelyett, hogy kimentem volna, magamra zártam az ajtót és az ágyam közepére telepedtem. Nem akartam látni, se hallani, se érezni. Felejteni akartam és ehhez az elmém az álmok színes világába rángatott magával.
Gyönyörű, virágos mezőn sétáltunk, kéz a kézben. Puha bőre úgy illet az én érdes tenyerembe, mint kulcs a zárba. Kamillakoszorú illatárja kúszott be csendesen az orromba, majd valami lyukat ütött az idill napsütötte kék egén. Tompa puffanásokkal, majd ismerős hanggal kezdett kitisztulni a fejem és indultam el vissza szobám gyűlölt atmoszférájába.
- Max! Kérlek, nyisd ki - vannak hangok amelyek egyszerűen belénk égnek. Újra hallani szerelmem duruzsló, méhrajra emlékeztető hangját eddig ismeretlen érzéssel közelített meg. Lassan, de magabiztosan lépdeltem a kettőnket elválasztó ébenfa ajtó felé és nyomtam le a hideg fémkilincset.
Ott állt előttem, elfolyt szemfestékcsíkok tarkították nyúzott arcbőrét. Lazára kötött copfjából kicsúsztak göndörödő tincsei, szeme pedig áthatóan csillogott a könnyeitől. Gyűlöltem sírni látni, ám egy pillanatra átfutott az agyamon: magának csinálta a sorsát.
- Mit akarsz? - néztem át ridegen a feje fölött és bámultam ki az udvarra. Köd lepte az egész tájat és esett.
- Elbúcsúzni - suttogta a levegőbe a szavakat mindössze résnyire nyitott ajkain. Megálltak a kettőnk között lebegő, forrongó űrben és arra vártak, hogy bebocsátást nyerhessenek magas téglafalakkal körbevett elmémbe. Lassan rombolták le a védőfalat, de megtették és pusztító söprést végeztek agyam minden egyes kis zugában. Sötét és üres elmével álltam és próbáltam valami értelmeset kinyögni.
- Egyszer már megtetted, kár volt idejönnöd - váltottam hirtelen hangszínt és ordítottam az arcába.
- Nem akartam elmenni akkor, egyszerűen csak nem volt más választásom - közölte rém nyugodtan, tekintetemet keresve - Gyűlöltem magam és még mindig gyűlölöm és bár másképp csinálhatnám. Bár sose mentem volna el. Sőt. Bár sose ismertelek volna meg Téged. Akkor nem kellett volna szerelembe esnem és harcolhatnék most épp oly magányosan, mint úgy teszem, hogy az enyém voltál. Mégis, többre lennék képes akkor, ha nem érezném minden percben az illatod, az érintésed. Előtted nem voltak gyenge pontjaim. Most van.
- Bár ne ismertük volna meg egymást - egészítettem ki még mindig üvöltve -, akkor most nem lennék ilyen egyedül! - ahogy kimondtam, máris megbántam. Szeméből zord, hegyből lezúduló forrásként indult meg könnyeinek sós árja és azzal a lendülettel rogyott a földre. Képtelen voltam nézni szenvedését, de megmenteni sem tudtam tőle. Megbénultan álltam az ajtóban és forgattam meg magamban Lizy gyilkos szavainak tőrjét még sokezerszer. Felidéztem minden egyes közös emléket, mígnem az ajtófélfának dőlve lecsúsztam a földre és térdeim közé temettem arcomat.
- Nem akartalak elveszíteni - szólalt meg ekkor Lizy gyenge hangja valahonnan a lábam mellől. Szemei soha nem csillogtak még úgy, mint akkor. Elveszett, elesett és gyenge volt, ahogy ott kucorgott a padlón, épp mint én vagyok a minden egyes nélküle töltött percben. Csendesen nyúltam hóna alá és húztam magamhoz. A kusza, sírástól összetapadt tincsek rejtette arcát csendesen rázkódva ölembe temette.
Perceken át csak egyik ujjamról másikra csavartam hullámzó fürtjeit. Magam sem tudtam mit akartam, újra vele lenni vagy oly távol tudni magamtól, amennyire csak lehet.
- Képes lennél újrakezdeni velem? - emelte rám tekintetét életem talán legfájóbb kiscsillaga.
- Nem tudom Liz - egyetlen egyszer szólítottam így, az utolsó éjszakán. És most - Nem tudom mivé lennénk együtt. Egyszer már elveszítettelek, s nem akarlak mégegyszer. Nem akarok rettegésben ébredni reggelente, hogy vajon csak hűlt helyedet, vagy álmosan mosolygó édes szempárodat pillantom-e meg.
- Sajnálom - állt fel ekkor - Nem kérlek semmire - simított végig a kezemmel az arcán majd lehelt rá könnyed csókot. Könnyed, angyali mozdulatokkal sétált le a lépcsőn.

*Lizy-szemszög*

Rövid időn belül kétszer is elengedni és talán utoljára látni életed szerelmét, az egyik legnehezebb érzés. Tudod, hogy lehetetlen nélküle élned, ahogy azt is, mekkora fájdalmakat kellett és kell majd kiállnia miattad annak, akit mindentől óvnál.
- Mehetünk? - zökkentett ki eredménytelen elmélkedésemből Nunu. Felelőtlenül megígértem neki, hogy beülünk egy moziba a délután.
- Menjünk - húztam a már jól begyakorolt műmosolyra a szám, majd szép sorban, a szokottnál picit hosszabban megölelgettem mindenkit. Mintha megint búcsúznék, pedig bármikor átléphetem a küszöbüket, amikor csak akarom. Mégis volt valami a levegőben, ami nem ígért jót.

Nyomott, sötét gondolatokkal ültem végig a mozit, mintha más bolygón járnék, nem ezen a romlott sárgolyón. Mivel elég régóta nem posztoltam, ideje volt megörvendeztetnem Twitter követőim egy bájos kis képpel az én állítólagosan tökéletes életemről. A személyes fotósommá pillanatok alatt átváltozó Nareesha lőtt is egy képet bájos kacsóimról vezetés közben.
- Na és mi legyen a képaláírás? - érdeklődött gyermeki mosollyal.
- Lepj meg Drága - kacsintottam és bíztam rá a döntés jogát.

@LizyAlexander: loneliness is killing me

- Ennél azért valamivel kevésbé depresszívebb aláírást is kitalálhattál volna - nevettem fel keserűen amikor felolvasta szerinte költőien őszinte ötletét.
- Most mi bajod? - vigyorgott azzal a tipikus "tudokvalamitamittenem" mosolyával - A kívánt célt elértem.
- Mégis mi volt az a cél bolond lányom?
- Cuki kommentek... És kaptál is, nem is akárkitől.
- Add ide, Nunu, add ide - néztem rá követelőzve, de nem engedett. A hazautat elképesztő kíváncsiságban és Nare sátáni mosolya mellett kellett megtennem.

- Most már add ide - nyúltam a világot rejtő kis kincsesdobozkám után, amit készségesen át is adott - Jézus atya világ...