17. fejezet

Drága kicsi olvasóim!
Végre a sok szomorkás rész után egy igazi boldog,
romantikus fejezetet tárok elétek. Javaslom, az olvasás idejére
kapcsoljatok valami romantikus zenét, úgy sokkal hatásosabb!
Örülnék, ha komiban meghagynátok a véleményetek!
Millió puszi!

* * *

- Mondd már - ugrált körbe visongva Nunu -, mert amit én láttam, az nem ekkora szám.
- Tessék - toltam orra alá a telefonom lassan elsötétülő képernyőjét, ám mielőtt még teljesen feketére válthatott volna drága barátosném is megpillantotta a lényeget. 

- De hisz ez - rebegtette zavartan hosszú pilláit -, ez Chace Crawford - váltott hangja hirtelen izgatottból őrülten visítóba - És azt írta, várj, ezt muszáj szó szerint idéznem: Ha rajtam múlna, ezek a kezek nem lennének olyan magányosak!
- Igen szívem, elsőre is felfogtam - nevettem még mindig lesokkolódva - De minek is örültél te magad annyira? - jutott ekkor hirtelen eszembe a lényeg.
- Csak ennek - húzta feljebb az ujját a képernyő foltos, tapadós felületén és bökött egy kommentre. Az én egyetlen drága Jay-emtől és hugikámtól jött, biztosítva töretlen szeretetükről.
- De mégis miért írt neked Chace? - terelt vissza ismét a valóság talán éppoly rózsaszínnek tűnő világába Nareesha.
- Nem tudom - törtem ki gyöngyöző, gyermeki kacagásban. Olyanban, amilyenben mióta kiderült a sorsomat merőben átíró fordulat, nemigen volt részem. Kreol barátnőm csatlakozott hozzám az örömteli tevékenységemben és nevetve, egymás hátát csapkodva jutottunk a kanapémig.
- Na és - kezdett bele két nevetés között Nunu - tetszik? - mindezt persze megspékelve eszeveszett homlok és szemöldökráncolással, mint egy igazi komoly anyuka. Egészen 10 másodpercig sikerült is hoznia a szerepet. Sosem állítottam, hogy jó színésznő válna belőle.
- Kinek nem jön be? - válaszoltam huncut mosollyal az arcomon.
- Őszintén Lizy, őszintén - tette kezét a combomra és szorította meg azt, jelezvén, bármit is mondjak, rá számíthatok. Épp erre volt szükségem.
- Őszintén? Az első sokk után már semmit nem mozgat meg bennem az ég világon. Volt már olyan érzésed, hogy egy ember kivételével senki másra nincs szükséged?
- Max?
- Éreztél már ilyet? - nem engedtem, hogy kizökkentsen, hallani akartam a választ.
- Éreztem, és nap mint nap érzek - simogatta meg a lábam anyai szeretettel átitatott érintésével - Ezt hívják szerelemnek. Szóval, Max az a valaki, akiért ennyire?!
- Ki más lenne? - meredtem ki az egyre ködösebb őszi tájra - Szükségem van rá, nélküle nem tudom végigcsinálni ezt az egészet.
- Minden rendbe fog jönni - mosolygott bátorítóan, de hamar elkomorultak a vonásai - Hogy is áll most a kezelésed, úgy nagy vonalakban?
- Most épp a repülést pihenem ki, majd szoktatom a szervezetem a helyi klímához, aztán 2 nap múlva befekszem egy 3 hetes kemora. Aztán gyógyultan, haj nélkül és lefogyva hazavánszorgok és rendbe kapom magam.
- Elég előrelátó és alapos tervnek tűnik - meredt rám komolyan nagy őzike szemeivel - De képes leszel erre egyedül?
Ismét fájó pontra tapintott, hiába hittem azt: erős vagyok. Éreztétek már milyen egyedül lenni mikor rengeteg ember van körülöttetek? Egyedül ébredsz és egyedül hajtod álomra a fejed. Mikor a barátok elmennek nem marad más csak a fagyos, fájó csönd. Nem ölel át senki, nincs se érintés, se illat, se hang. Egyedül vagy, és előbújik a szörnyeteg az ágy alól. Hiába söpörted be reggel, vagy tetted el az ágyneműddel együtt. Sötéten, lassan árasztja el a szobát, a tested és a lelked. Nem is szörny ő, csak a tényleges, valójában elesett és magányos éned. Néha van valakink, aki mellett eltűnik zen felünk, vagy inkább belénk olvad és valami jobbá alakul. Ám ha elveszítjük azt a valakit, újra előmászik és nincs menekvés.
- Itt vagytok nekem ti - mosolyogtam rá biztatóan, mit sem sejtetve a lelkemben tomboló halálos félelemből.

* * *

- Jó reggelt, Miss Alexander - köszöntött régiúj orvosom 2 hosszú nap után a már rendkívül ismerős rendelőjében - Hogy van ma?
- Rég láttam Dr. Parkson - küldtem felé egy üdvözlő mosolyt - Soha jobban - jegyeztem meg szarkasztikusan, mit sem törődve a doki kora reggeli lelkiállapotával. Ő sem teketóriázott sokat, egyből a közepébe vágott:
- Felkészült?
- Mégis mire és hogyan készültem volna fel? - érdeklődtem halál nyugodtan, de közben minden egyes idegszálam pattanásig feszült. Mintha mindenki temetni akarna.
- A kezelésre - mondta, mintha tényleg nem tudnám miről van szó. Zseniális, az orvosom szerint nem csak haldoklom, de még szellemileg is sérült vagyok... felemelő - És lelkileg gondoltam, hogy felkészült-e rá.
- Hát hogyne. Mikor kezdhetek?
-Nos - állt fel és terelt engem is ki a folyosóra - már ma megkezdjük a terápiát.
- Pia, teráPIA - próbáltam oldani a hangulatot, de minden hiába. Dr. Parkson néma és hatalmas lépteivel szinte követhetetlenül rótta a folyósokat, majd kinyitotta egy szoba ajtaját.
- Azt hiszem elvétette a szobaszámot doki - közöltem tágra nyílt szemmel, amint megpillantottam mi áll az ajtó mögött.
- Nem kisasszony - csukta be magunk mögött az ajtót - az a bizonyos fiúbanda, aki már volt itt kegyeddel, azt kérte, kapja mindenből a legjobbat. Áhá, szóval nekik köszönhetem, a kis tündérkéimnek - Emellett azt is mondták, majd rendszeresen meglátogatják.
- Megnyugtató - mosolyodtam el inkább befelé és néztem, ahogy a doki kimegy a szobából. Gondterhelt sóhaj kíséretében huppantam az ágyra és kapcsoltam be a tévét. Meglepetésemre nem valamelyik csatornát pillantottam meg, hanem az egész bandát, Nunuval és Nancy-vel kiegészülve.
Üdvözlünk a 207-es kórteremben - kezdett bele a mondókájába Seev, amit Tom és Nancy folytattak - Drága Lizy, ez lesz a te és egyikünk másikunk otthona jó pár héten át. Mielőtt azt hinnéd, ez egy felvétel, el kell árulnom, a produkció élőben zajlik - vette át a szócső szerepét Nath - mi pedig rendkívül komolyan is vesszük, ahogy azt Jay ábrázata is igazolja, vagy mégsem. És a lényeg - mászott bele ekkor a kamera teljes látószögébe Nareesha és Bird - hogy sosem vagy egyedül! - mindezt hatalmas mosoly kíséretében persze. A meghatottságtól egy örömteli könnyfátyol csücsült a szemem elé. Mindenkinek volt számomra egy kedves sora, csak Max-nek nem. Ő mindvégig mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal bámult a kamera lencséjébe, kemény ostorcsapásokat mérve a lelkemre. Ám mielőtt túlgondolhattam volna a dolgot, az ajtó nyílására lettem figyelmes. Hiába a luxus berendezés, a zsanérok élesen nyikorogtak, némileg rontva a meglepetést. Az ajtó belépő titokzatos látogató teljes testét eltakarta egyhatalmas plüssmackó, csak a plüss óriási szőrös hasát átölelő két kar kandikált ki. Ám ez a két kar épp elég volt arra, hogy felismerjem ki lépett be másodpercekkel ezelőtt azon a bizonyos veszettül nyikorgó ajtón. A másodpercek végtelenül lassan teltek, az őrületbe kergetve ezzel az amúgy sem túl nyugodt idegeimet.
- Meglepetés - hajolt ki a maci háta mögül az, ki az előbb még ölni tudott volna a tekintetével. Arcán bűnbánó és vágyakozó mosollyal is egyben.
- Max - meredtem rá döbbenten. Nem értettem mit keres itt és amúgy is, semmit nem értek.
- Leülhetek? - bökött fejével zavartan a fotel felé, melyre válaszképp egy kissé határozatlan fejbólintást választottam. Kibújva a kolosszális ajándék mögül, még mindig szívdöglesztően nézett ki. Hiába hogy csak egy egyszerű fehér póló, farmer és mellény volt rajta, egyszerűen alig bírtam türtőztetni magam - Hogy vagy? - érdeklődött erőltetett és kényszeres udvariassággal.
- Szarul - elvégre miért is ne lehetnék őszinte? Ami a fizikai állapotomat illette egész tűrhetően voltam, csak lelkileg voltam a padlón. Rémisztő, hideg csend telepedett a szobára, amelyet csak a belépő nővér hangja tört meg. Amint azonban bekötötte a karomba az infúziót, ő is kiment. Csendesen csöpögött a zacskóból a csőbe, majd abból a karomba a halálos kórt kiirtó szer.
- Miért jöttél? - törtem meg hirtelen a csendet. Max mindeddig némán bámult kifelé az ablakon, ám ekkor felém fordult és tágra nyílt szemeivel kezdett el végigmérni.
- Miattad - suttogta és ismét visszafordult az ablak hatalmas üvegfelülete felé. A világ fölött voltunk, csodálatos panorámával a városra. Én mégis képtelen voltam egy percre is leemelni tekintetem szerelmem hátáról - Nem is örülsz? - kérdezte ekkor.
- Már hogyne örülnék?
- Nem igazán törsz ki az örömtől... - nézett rám inkább megvetően mintsem kedvesen.
- Max, minden vágyam volt, hogy idegyere és lássalak. De hogy a fenébe lennék képes felhőtlenül boldog lenni, mikor egyfelől komoly gyógyszer mérgezi a testem, másfelől pedig életem nagy szerelme gyűlöl?
- Sosem gyűlöltelek, most sem gyűlöllek - pattant fel és kezdett el megint kiabálni velem, ám gyorsan nyugodtabb hangszínre váltott. Visszasétált az ablakhoz, s háttal kezdett el beszélni - Mindennél jobban szeretlek, ezért is vagyok itt. Aggódom érted, nem akarlak elveszíteni, pedig az enyém se vagy.
- Max, én...
- Shh, hagy folytassam - intett le - Minden porcikámmal átkoznom kéne téged, amiért szó nélkül elhagytál. Ehelyett mindvégig magamat vádoltam és majd beleőrültem a fájdalomba, hogy talán soha többé nem látlak - hangja az erős és őszinte érzelmeitől egy mélyebb tónusra váltott majd csendesen az ágyamhoz lépett - Tudom, hogy nem kéne ezt tennem, de ott akarom veled folytatni, ahol abbahagytuk.
- Nem tehetem ezt veled - húzódtam el és fordítottam neki hátat - Az életemnél is fontosabb vagy és nem akarom, hogy végig kelljen nézned a haláltusám. Egyszerűen nem tehetem meg érted? - mire könnyekben törtem ki és úgy folytattam tovább - A múltkor is ezért kellett elmennem. Nem akartam, hogy lásd, hogy leszek életerős, szeretnivaló lányból egy roncs. Nem tehetem meg veled
- Tudom, hogy nem lesz könnyű, sőt pokolian nehéz dolgok állnak előttünk. De fogni akarom közben a kezed, nézni mikor alszol és csókolni mikor ébren vagy. Kellesz nekem. Akkor is, ha minden egyes apró hajszálad kihullik, ha majd csak a csontjaid zörögnek a bőröd alatt. És tudod miért? Mert mindenhogy Te vagy és Te leszel a legesleggyönyörűbb lány széles e világon. És nem hagyom, hogy még egyszer elveszítselek. - gyengéden futtatta végig erős ujjait a hajtincseimen, majd tarkóm felé haladt velük. Hónom alá nyúlva ülő helyzetbe húzott, majd kissé megemelt. Ő maga az én helyemre ült és békésen elnyújtóztatta a lábait. Vigyázva, nehogy az infúzió kicsússzon karomból az ölébe emelt - Szeretlek - suttogta hátulról a fülembe.
- Szeretlek - pusziltam meg bal kézfejét, majd mellkasára hajtottam egyre elnehezedő fejem. Ismerős szívdobogás hangja töltötte meg a már amúgy sem kínos csendet - Újra együtt?
- Újra együtt - ismételte meg Max, majd arcom könnyed cirógatásába fogott. Csendesen kerített magába a felhőtlen boldogság oly rég tapasztalt érzése és ringatott édes álmokba.

*Nancy-szemszög*

- Szerinted kibékültek? - hajtottam Tom vállára a fejem.
- Hát persze - nyugtatott meg mosolyogva - Mi lenne, ha mi pedig feldobnánk a kapcsolatunk valamivel? - kapott fel csibészes mosollyal a kanapéjukról.
- Bolond vagy - csapkodtam nevetve a hátát, követelve, hogy tegyen le.
- És pont ezért szeretsz - húzta ki magát büszkén, ám letenni eszébe sem jutott.
- Mégis mire készülsz?
- Titok - válaszolt szélesen vigyorogva, majd elindult az emeletre. Fél kézzel kiügyeskedte szobájának ajtaját, ám mielőtt kinyitotta, végre engedélyezte, hogy lábam érintse a talajt. Cserébe azonban befogta a szemem. Én a kíváncsiságtól remegő gyomorral léptem be a szobába, majd Tom követett, testét szorosan az enyémhez nyomva.
- Felkészültél? - kérdezte.
- Mégis mire kéne felkészülnöm? - érdeklődtem.
- Csak annyit mondj, felkészültél?
- Fel, hát persze, hogy fel - nevettem el magam kínomban.
- Nos, akkor 3-2-1 - számolt vissza ünnepélyesen - szemeket kinyitni! - majd örömteli, ünnepélyes hangon emelte le ujjait a szememről.
Hófehér lufik tömkelege jelent meg hirtelen a szemem előtt, majd a térdelő Tom látványa úszott be a látóterembe. Lassan, ám mégis bizonytalanul kezdett körvonalazódni előttem a következő események sora.
- Nancy Alexander - szólalt meg ekkor térdre rogyott szerelmem és vette kezébe kezemet - Tudom, még iszonyúan rövid ideje vagyunk egymás életének részei, mégis érzem, hogy Te vagy akit kerestem mind ezidáig. Kezedbe adnám akár az életem is - bal kezével farzsebében kezdett el matatni, majd aprócska, bársonyborítású dobozt húzott elő onnan - Hozzám jössz? - kérdezte félénk mosollyal.
Képtelen voltam megszólalni. Soha, még csak fele ilyen szépet sem mondtak nekem. Egyetlen komoly kapcsolatom volt, és ez a mostani. Nem tudom milyen szerelmesnek lenni, csak azt tudom, Tom-ra vakon rábíznám az életem. Elköteleződni nehéz és veszélyes - közli realisztikusan az agyam, de szívem túlharsogja. Akarom, mindennél jobban vágyom rá.
- Igen - morzsoltam el egy kósza örömkönnyet - ezerszer is igen - mondtam ki, s valami földöntúli érzés kerített hatalmába. Tom megkönnyebbülve húzta ujjamra a gyűrűt. Talán gyémánt csillogott benne, talán csak egy játszótéri automatából 2 dolcsiért vásárolt gyűrű volt, de a legkevésbé sem érdekelt. Akár gumicukrot, anyacsavart vagy papírból hajtogatott karikát is húzhatott volna az ujjamra, végtelenszer is igent mondanék neki. Szerettem.