18. fejezet

Nem fűznék hozzá sokat, remélem
örömmel olvassátok és tetszeni is fog!
Hagyjatok komit, puszik!

* * *

*Lizy-szemszög*

- Ébredj Csipkerózsika - kúszott be fülembe Max reggeli, kissé rekedtes hangja. Még csak a második napunkat töltjük a kórházban, s ezzel kereken ugyanennyi ideje, hogy újra együtt vagyunk. Mégis érzem, hogy ez valami más, valami sokkal erősebb, mint ezelőtt volt.
- Jó reggelt - mosolygok rá, ám látom, hogy nem látja. A nővérek hoztak neki is egy ágyat, hogy ne kelljen a kanapén éjszakáznia heteken át. Fejét hát mélyen a hófehér tollpárnába süllyesztette és háta ütemesen mozgott fel-le a gyors ébresztésem után. Visszaaludt. Gyakorlatilag bárhol és bármikor képes volt aludni, amiben nem álltam távol én sem tőle.
Ma azonban valahogy nem akartam aludni. Némán másztam ki az ágyból és mértem végig magam. Immáron nem volt semmi kórházi egyenruha ami rombolta volna saját magamról alkotott illúzióimat. A nap első sugarai még épphogy bekúsztak szobánkba, a város is alszik. Az ablakba telepszem, magammal húzva az infúziós állványt. Valahol mélyen a kisgyermeki énem Los Angeles reggeli látványát bámulta leesett állal, ám ezt a részemet réges-régen eltemettem magamban, s csak a mostani, egyre inkább megkeseredő Lizy maradt.
- Min töröd azt az édes kis buksidat? - nyomott édes puszit a hajamra Max.
- Hát te meg mikor settenkedtél ide mögém? - fordultam felé teljes testemmel és hátamat a hideg ablaküvegnek támasztottam.
- Amikor megláttam, hogy ez a két formás kis lábacska milyen magányosan nyújtózkodik itt a párkányon - simított végig ujjaival a lábaimon. Testemen rég nem érzett forró bizsergés futott végig. A lágy mozdulat, mellyel nyakamat csókolta és a tarkómnál összefogott hajamat birizgálta másodpercek alatt elűzte a haláltól, a ráktól való rettegés gondolatának minden kis foszlányát belőlem. Nem maradt más, csak a fékezhetetlen vágyakozás, hogy örökkön örökké így élhessem az életem, mint most. Mielőtt azonban túlságosan gondolatimba süllyedhettem volna, egyetlenem bénító csókját éreztem ajkaimon.
- Tudod, hogy ennél többet nem szabad ugye? - húzódtam el egy picit tőle.
- De ennyit még pont lehet - tapasztotta újra ajkait az enyémekre, mire nyelveink vad táncba kezdtek.

- Khhm - erőteljes köhintés hangjára rebbentünk szét, mint két rajtakapott kiskamasz - Ne zavartassátok magatokat - nevette el magát az ajtóban álló Jay és túrt zavartan a hajába.
- Neked is kéne valami jó kis oldalkocsi, Bird - mászott le rólam végleg Max és karolt át.
- Még hogy oldalkocsi, majd adok én neked - pattantam fel, hogy egy picit meggyepálhassam elszemtelenedő választottamat.
- Na, nem kell ilyesmit - csitított mindkét srác az egészségi állapotomra utalva, így hát megadóan a fotelig botorkáltam majd kényelmesen összegubóztam benne.
- Ne és minek köszönhetjük nemes látogatásod drága Jay?
- Egyrészt látni akartalak - ült a fotel karfájára - másrészt ki akartam próbálni milyen mikor az ember hátsóját szétnyomja egy kórházi fotel karfája. Harmadszor pedig....
- Mondd már - löktem rajta egy könnyedet, mire ő máris lebucskázott, és ülőhelyzetből padlónyaldosósra váltott.
- Én is szeretlek - feküdt hanyatt és nézett rám megvetően - Na, de ha már ilyen szépen kérted, Max-et meg annyira érdekli - bökött a fejével az ablakban ismét szunyókáló kopaszra - Elmondom nektek, hogy Tom és Nunu, vagyis na izé hogy hívják a húgod?
- Nancy?!
- Na igen, szóval ő meg Tom, na össze fognak házasodni - a végét már telipofás vigyorral és félig-meddig kiabálva közölte, nehogy Max véletlenül is lemaradjon róla.
- Mi a...? - kiáltottunk fel szinte egyszerre.
- Tom MEGKÉRTE Nancy KEZÉT - ismételte el, jól artikulálva, mintha két fogyatékoshoz beszélne.
- Igen, ezt értjük. De mégis hogy és minek?
- Talán letérdelt elé és megkérdezte "Leszel a feleségem?"...És, talán mert szereti?! - nézett minket immár teljesen hülyének - Te meg ne rázd már a fejed Lizy, mert leesik.
Ekkor vettem csak észre, hogy tényleg szinte 5 perce folyamatosan rázom a fejem. Imádtam Tom-ot, és szeretem amit kihoz a tesómból, de mégis. Nancy annyira fiatal és még alig ismerik egymást. És amúgy is. Lehet, hogy meghalok. Mi van, nem láthatom a húgom esküvőjét? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok árasztottak el.
- Lizy, legalább te figyelsz rám egyáltalán? - kérdezte a még mindig földön fekvő, leginkább elfuserált hóangyalra hasonlító Jay. Ahogy leemeltem róla a tekintetem, megértettem mire utalt - Max ugyanis az ágyam bal szélén, félig betakarózva durmolt. Elvégre miért is ne? Lényegében csak a legjobb haverja készül meghozni élete legmeghatározóbb döntését. Minek is törődni vele?
- Figyelek, mondd - irányítottam vissza elkalandozott figyelmemet régi barátomra.
- Csak annyit kérdeztem, milyen itt az élet - futtatta végig kissé sértetten tekintetét a szobán.
- Ne haragudj, hogy elkalandozott a figyelmem - paskoltam meg a vádliját, melyet időközben az ölembe varázsolt - És amúgy, egész tűrhető. Csak hiányoztok.

Pár óra múlva Jay csendesen elvonult. Rányomta pecsétjét a kórház levegője az én amúgy mindig vidám, örök bohóc barátom lelkére. Hagytam hát, hogy elmenjen - bármennyire is akartam, hogy maradjon. Max még mindig az ágyban feküdt, és ha nem is aludt, elég jól tettette. Nem értettem. Persze ismerem, és tudom, hogy nem az az érzelgős pasi, akinek olykor tűnik. De valahogy amióta csak itt vagyunk a kórházban, nem hajlandó a betegségemről beszélni.
Feltápászkodom a fotelből és a csattogó kerekű, kissé ósdi infúziós állványra helyeztem minden súlyom. Megvártam amíg az enyhe remegés alábbhagy a lábaimban, majd az ágyig csoszogtam, mint egy koravén idős asszony. Szó nélkül bújtam be Max mellé, majd futtattam végig mutatóujjam a bal vállán elnyúló tetováláson. Cél elérve - pasi felébresztve. Alig látható, önelégült mosoly ült ki az arcomra.
- Mi a baj? - kérdezte álmos, morcos medve módjára, még csak felém sem fordulva.
- Pont ezt akartam kérdezni... - hangom érezhetően gondterheltté vált, hamarosan ugyanis Max átható szemei pásztázták az arcom.
- Mi az, hogy mi a baj? Semmi bajom nincs - közli értetlenül, mialatt ujjaival a takarót babrálja.
- Mióta csak itt vagyunk, nem vagy hajlandó beszélni. Beszélni rólam, arról, hogy meg is halhatok - ahogy kimondom a szavakat, arca elkomorodik és átül a saját ágyára.
- Mit akarsz hallani? - kérdezte tőle még sosem hallott dühös, megvető hanghordozással.
- Mindent - suttogtam csendesen.
- Mi mindent? Azt hogy kicseszettül félek? Azt akarod hallani?
- Ha ezt érzed, akkor ezt. És kérlek ne üvölts velem.
- Már miért ne? Így érzek! Mióta láttam azt a nyomorult dossziét tele a betegségeiddel, minden egyes reggel úgy kelek fel, hogy vajon élsz-e még. Amióta pedig idejöttünk, csak még rosszabb lett az egész. A saját szememmel látom, ahogy egyre elgyengülsz, pedig még csak két napja. Mi lesz hetek múlva? Mi lesz, ha nem lesz hetek múlva? Mi van, ha csak napjaid vannak hátra? - tajtékzó őrültként járkált fel s alá a szobában.
- Liliom - mondtam, mire megállt és rám meredt - Liliomot szeretnék.
- Minek neked liliom?
- Ha meghalok - majd elhúzódtam az arcomat simítani szándékozó kézfejtől.
- Már miért halnál meg? - hebegte teljesen összezavarodva.
- Te magad mondtad és elvégre miért ne lehetne igazad? Jobb is lenne. Nem kéne itt szenvedned, játszanod, hogy törődsz velem. Mehetnél a saját utadra és nem kéne még csak gondolnod se rám. Mire vársz? - pillantottam rá - Ott az ajtó, menj! Meghalni egyedül is meg tudok - patakokban csurogtak végig a könnyeim eleinte csak az arcomon, majd jellegzetes nyomot hagytak a pizsamámon és a takarón is.
- Lizy, én nem úgy értettem - rogyott vissza az ágyára és kereste eszeveszetten a tekintetemet - Én csak....csak félek. Még sosem kellett ilyesmit átélnem, és félek, hogy elrontom. Hogy nem tudlak megvédeni, hogy nem leszek neked elég erős. A legjobbat akarom adni neked, és félek képtelen leszek rá - mintha egy könnycseppet láttam volna megcsillanni a szeme sarkában, aztán mégse.
- Nincs szükségem arra, hogy a legjobbat add. Csak azt akarom, hogy legyél itt, és ne csak testben. Akarom érezni a lelked, a szellemed. Szeretném tudni mi bánt, mitől félsz. Együtt végig kell tudnunk csinálni - nem vártam reakcióra, inkább a fehér éjjeliszekrény fiókjában kutattam némi papírzsepi után.
- Szeretlek - nyögte ki váratlanul. Sok mindenre számítottam, többek között arra, hogy kapok még egy dühkitörést, vagy csak feláll és becsapja maga mögött az ajtót. Egy szeretlekre azonban nem készültem fel. Semmi hátulról ölelés, semmi derekam köré fonódó karok vagy csak egy árva puszi a vállamra. Csak ez a magányos szó lebegett a levegőben.
- Annyira, hogy nem mész el?
- Sokkal jobban - hangja olyan tisztán, őszintén csengett, mint soha még azelőtt. Ott és akkor erősebb voltam, mint bárki a világon. Igen, a szerelem csodás erőket szabadít fel bennünk.

*Nancy-szemszög - másnap reggel*

A telefonod megállás nélküli rezgésére ébredni vasárnap reggel? Hacsak nem egy beteges telefonfüggővel élsz együtt, akkor ezt sosem fogod megtapasztalni. Nos, én egy abszolút betegesen függő emberrel élek és alszok együtt nap mint nap, így a romantikus ágybareggeli helyett ágybaüzenetekre ébredhetek. Hogy hű legyek életem szerelméhez, és immáron vőlegényemhez egy gyors SMS formájában tudtára adom, elég lesz - már ha akarnék se tudnék aludni, hála neki.
Ezt követően megmutatom Twitter követőimnek is, hogy mégis milyen fergeteges érzés párkapcsolatban élni:

@NancyAlexander: "good" morning #love

- Most mit rinyálsz? - érdeklődött gonoszan vigyorogva Tom. Időközben persze ő is a telefonját kezdte el nyomkodni és követett vissza pár eszelős rajongót.
- Hé, szexi - kezdtem kacéran és hízelegve a hiúságának, hogy biztosan rám figyeljen - Nem kéne tudtára adni a világnak, hogy mmmmm....többé már nem vagy szabad préda?
- Azt akarod mondani, hogy teljes mértékben a tiéd vagyok? - dobta félre telefonját és irányította rám teljes figyelmét. Ismertem már a nézést, amellyel méregetni kezdett, és tökéletesen tudtam mi következik. Ha hagyom.
- Azt bizony - majd egy váratlan mozdulattal felugrottam és az ajtó irányába libbentem, vidám kora reggeli kacaj társaságában. Ám hiába, Tom frissebb volt és gyorsan becsapta orom előtt az ajtót.
- Hova az a nagy sietség édes - kapott fel hirtelen erejének teljében. Lábaimat szorosan rákulcsoltam, majd karjaimat is nyaka köré fontam.
- Csak tudni akartam, mennyire szeretnél még itt tartani - suttogtam búgó hangon a fülébe, s hagytam hogy a hajamból néhány kósza tincs végigsimítsa a vállát és lapockáit. 
- Jobban, mint hinnéd - simította ki huncutul loboncomat az arcomból és nyomott gyors puszit az orromra. Hamarosan az ágy puha matracát éreztem meg hátam alatt és Tom ellenállhatatlan felsőteste tornyosult fölém csábítóan.

- Reggeli van gerlicék - zavart meg minket az ajtón dörömbölő Nathan hangja.
- Húzz el szemöldök - ordított ki Tom, egy kisebb dobhártyaszakadást okozva ezzel nekem, amiért gyorsan elnézést is kért egy gyors csók formájában. Aztán könnyeden hanyatt fekvésre váltott és önelégült mosollyal kezdett el farkasszemet nézni egy pókkal a plafon sarkában.
- Minek örülsz szivi? - bújtam hozzá és tettem fejem a mellkasára. Szerettem hallgatni, ahogy dobog a szíve, valahogy boldogsággal töltött el. Nem mintha ott és akkor boldogtalan lettem volna, csak valami hiányzott a tökéletes állapotból. És ez sajnos nem Tom egyenletesen kalapáló szíve volt.
- Annak, hogy reggel is ilyen jók vagyunk - válaszolta, mintha a világ legegyértelműbb válaszát adná - Most meg mi a baj? - ült fel miután észlelte, hogy kihámoztam magam ölelő karjaiból és öltözni indultam.
- Csak lelkiismeret furdalásom van - mondtam ki őszintén - Amiért mi itt vígan hancúrozunk, a nővérem meg kórházban fekszik. Még az eljegyzést is Jay mondta el neki, mert mi inkább egymást faljuk.
- Szóval ez a bajod - váltott sértődöttre a hangja -, hogy velem kell lenned. Értem én.
- Ezt egy szóval sem mondtam - ráztam meg a fejem és fordultam szembe vele. Ekkor láttam meg szemében a szikrát, melyből tudtam: itt most háború van készülőben.
- Akkor meg, mi bajod? A nővéred nincs egyedül, ott van neki Max. Nem kell pátyolgatnod, felnőtt, egészséges nő - ekkor azonban elhallgatott. Rájött, hogy hibázott, ám túl késő volt. Tajtékzó őrültként zúdítottam rá mindazt, ami a lelkem nyomta.
- Rákos, érted? Nem egészséges, haldoklik! Hogy lehetsz ennyire önző és szívtelen? Ha már a nővérem nem is érdekel, gondoltál a napokban egyszer is Max-re? Vagy felhívtad legalább, hogy megkérdezd mi van vele? Nos én megtettem. Rosszul vannak, mind a ketten, ezért érzem magam rosszul én is. De téged persze miért is érdekelne? Elvégre jól megy sorod, van nőd - ki tudja hány -, van házad, pénzed és kocsid. Miért is törődnél másokkal?
- Most állj le! Ne merészelj azzal vádolni, hogy szeretőm van. Ha lenne, szerinted megkértem volna a kezed? Vagy hagynám, hogy itt aludj és egyáltalán bárhová velem gyere, ahová nem követ a sajtó? - második hiba.
- Szóval ahová nem követ a sajtó. Úgy látom, sosem akartál ténylegesen felvállalni a világ előtt. Mi lesz, majd titokban megházasodunk valami távoli országban, ahol még csak véletlenül sem ismernek? Ezt akarod? Vagy esetleg az esküvő előtt egy hónappal felbontanád az eljegyzést, hogy ne kelljen a nyilvánosság elé vonulnod velem?
- Te teljesen megőrültél - vetette oda.
- Én őrültem meg? Te nem törődsz senkivel és semmivel magad körül. Egyszer sem kérdezted meg, hogy érzem magam vagy, hogy félek a nővérem betegsége miatt. Mert nem érdekel. Csak az érdekel, hogy legyen melletted valaki, aki kielégíti férfias vágyaidat, meg csinál neked kaját ha esetleg megéheznél - a végét már zokogva üvöltöttem a képébe, majd feltéptem a szoba ajtaját. Visszanéztem rá, ahogy ült ott az ágy közepén, hátha esetleg mondana még valamit a mentségére. Esze ágában sem volt megszólalni, de még csak megmozdulni sem, hogy visszatartson - Tudod mit? Ha ennyire nem számítok neked már én sem, akkor tessék. Itt a nyomorult gyűrűd! Remélem még visszaadják az árát - majd gyors mozdulattal lerántottam ujjamról a gyönyörű gyűrűt. Éreztem, hogy az egyik kiálló rész felhasította a tenyerem, meleg vár csurgott végig benne. Ám ez a fájdalom összehasonlíthatatlan volt a Tom iránt érzett gyűlölettel, és a lelkem fájdalmával. Lábaim akaratlanul is levezettek a nappaliba, hiába volt ott az egész banda. Nem zavartak, elvégre ők a második családom. Ismertek már, így még csak meg sem szólaltak, hagytak egyedül lenni a gondolataimmal, amikből volt is bőven.
Semmi mást nem akartam, csak kiirtani magamból minden érzést, amit valaha Tom iránt tápláltam. De vajon, hogy kell feladni egy érzést? Egyszerűen csak eldöntöm, hogy nem szeretem már tovább és akkor úgy is van? Meleg barna szeme, szabályos ajkai és édes illata többé már megszűnik bármit is jelenti? Krokodilkönnyeket hullattam a kanapé puha, süppedős párnájába süllyedve. Olyasfajta könnyek voltak ezek, amilyet akkor hullat az ember, ha felébred egy álomból és visszaemlékszik, mily édes is volt abban élni. S tudja, az csak álom volt.