20. fejezet

Nos, elmúlt a karácsony, a sok bejgli és mézeskalács
meghozta az ihletet és még időm is volt írni.
Ez most egy a korábbiakhoz képest egész más jellegű rész lett,
nem árt kicsit csavarni a dolgokon!
Remélem tetszeni fog, és 2 komi után hozom is a következő részt!
Puszi nektek! :)

* * *

*Jay-szemszög*

- Jó reggelt Édes - kúszott be egy gyöngyházfényű női hang a fülembe. Rég volt már részem ilyen ébredésben, ugyanis általában vagy én vagy a csaj lép le mielőtt a másik felébredne. A tipikus egyéjszakás kalandok utáni magatartás ez. Fáradt agyam nem jutott tovább a gondolatok mezején, így inkább a felkelésre adtam a fejem. Szememet a vénasszonyok nyarának első napsugarai környékezték meg, ám még rajtuk keresztül is felismertem: nem a saját szobámban vagyok. Sőt, egy ismeretlen helyen vagyok, amit soha nem láttam.
- Jó reggelt öhhm...
- Leah - segített ki mosolyogva - Nem sokat beszélgettünk tegnap - mondta immáron nevetve. Lassan kezdtem magamhoz térni az első sokkból és emlékfoszlányok úsztak az agyamba. Egy vörös lány odajött hozzám a bárban, aztán táncoltunk és miegymás, aztán eljöttünk és feljöttünk hozzá. A szoba padlóját a szétszórt ruháink borították, s ahogy végignéztem magamon, csak a takaró fedte el habtestem a napsugarak kíváncsi pásztázásától - Kérsz egy kávét? - érdeklődött Leah, tegnap estém vörös szépsége.
- Nem lenne rossz - majd amint felugrott még gyorsan utánakiáltottam - Két cukorral, kevés tejjel és tejszínhabbal.
- Hát hogyne, popsztár uram!
Ahogy lement volt időm magamra kapni valamit és szétnézni egy kicsit a szobában. Apró helyiség volt, közepén egy raklapokon nyugvó matrac, melyről az imént feltápászkodtam. Kopott komód és egy antik tükör, ennyi volt a szoba összes berendezési tárgya. A padlót, a falakat és még a plafont is szivárványszínben tündöklő, száradt festékpacák borították.
- No mi az, nem ehhez vagy szokva mi?
- Jesszus, megijesztettél - fordultam az ajtó felől jövő hang irányába. Leah támasztotta az ajtófélfát egy nőiesnek nem mondható, hatalmas, szakadozott pólóban.
- Nem állt szándékomban - húzta félszeg mosolyra száját - Amúgy festő vagyok, de erre már rájöhettél. És nem túl gazdag, de azt hiszem erre is.
- Már ne is haragudj, de tegnap nem úgy néztél ki, mint aki így él.
- Megvannak a magam barátai, akik szeretik ha úgy nézek ki mint ők - csóválta meg a fejét, majd kifelé indult ismét - Kéred azt a kávét?
Rohamléptekben követtem ezt a rendkívül furcsa szerzetet. A konyhával egybenyitott kis nappaliban semmi szokatlan nem fogadott. Olcsó IKEA márkanévvel fémjelzett, összerakós bútorok, telis tele festékfoltokkal. Tipikus bohém művészlakás.
- Le is ülsz? - kocogtatta meg kanalával a kávésbögréjét s bökött fejével az enyém felé. Leültem hát mellé az egyik összecsukhatós székre, s tekintetét kerestem. Mindhiába.
- Mi a baj? - kérdeztem, s nyújtottam kezem keze felé, de elhúzta.
- Mi lenne? Gondolom most, hogy tudod, hogy élek fogod magad, lelépsz és még csak eszedbe se juttok többet. De mi bajom lenne végül is...
- Ki mondta, hogy el akarok menni?
- Mert nem? - emelte ki meseszép szemeit kávéja örvénylő forgatagából.
- Nem. Sőt, meg akarlak ismerni - magam is meglepődtem a számon kicsúszó szavakon, de elvégre miért is ne?! Rám férne már egy normális, tényleg a mocskos betonon járó ember társasága.
- Nos, akkor egy elég izgalmas nap áll előttünk - közölte, majd a csodálkozás huncutsággá alakult könnyed vonásain. Kezén könnyed remegés futott végig hirtelen, ami megingatta az ujjai közt nyugvó csészét.
- Jól vagy?
- Hát persze, csak kicsit fázok - nyugtatott meg kevés sikerrel, azonban nem hagyott sok időt gondolkozni ezen, ugyanis felrohant átöltözni, majd nyakunkba is vettük a várost.
Az ajtón kilépve füstös, vörös téglaházak magasodtak fölénk. Konténerek és hideg tűzlétrák gazdagították a látképet, egy-két kéregető hajléktalannal a nyirkos sarkokban.
- Hagyja csak - szólt utánam az egyik, mikor látta kétségbeesett kutakodásomat a zsebem mélyén lévő apró iránt. Nem tudtam csak úgy otthagyni.
- Hé Leah, van egy tollad? - kiáltottam a már messze járó vöröske után, aki gyorsan visszahajított egy golyóstollat hozzám. Kihámoztam magam a pólómból, majd öles betűkkel aláírtam és le is fotóztam - Menjen ki egy gazdagabb környékre és adja el! Pár napig nem lesz gondja a kéregetéssel - veregettem hátba a csapzott szakállú öreget.
- Bárki is legyen maga, tényleg jó ember lehet - fordított hátat és indult el az ellenkező irányba.
- Te mégis mi a francot műveltél?
- Segítettem Leah, segítettem - világosítottam fel az értetlenül rám meredő leányzót.
- De most nincs pólód - meredt csupasz felsőtestemre egyre kerekedő szemekkel.
- Láttál már póló, sőt egyéb ruha nélkül is az éjjel - nyugtattam vigyorogva - Amúgy meg ott egy butik a túloldalt, veszek egy másikat.

- Na és mi a terv a délutánra? - érdeklődtem újdonsült idegenvezetőmtől, miután lebumliztunk az egyik hatalmas ház tűzlépcsőjéről.
- Nem volt elég, hogy fölülről láthattad az Angyalok Városát, akár egy angyal? - érdeklődött és nyomott egy puszit az arcomra. Végigfutott rajtam valami régről ismerős, bizsergetően meleg érzés, ahogy az arcomhoz ért - De van még egy tervem. Feltéve, ha elég tökös vagy.
- A legtökösebb pasival van dolgod babám - majd a hátamra kaptam, mintha a lova lennék, s úgy követtem útmutatását. Zsibogó hátízületekkel, vízhólyag-gyanús lábakkal és lihegve érkeztünk el a tervezett célhoz.
- Furcsa, hogy tegnap milyen hideg volt, ma meg száz ágra süt a nap - elmélkedett az időjárás rejtelmein Leah, ám engem egész más dolog foglalkoztatott.
- Ezt mi otthon vénasszonyok nyarának hívtuk - okosítottam ki - Viszont mit keresünk egy kórház előtt? - érdeklődtem a fantáziámat sokkal inkább piszkáló dologról. Nem mondtam ki, de tudtam hol vagyunk. Több ízben jártam már itt és még fogok is sajnos. Itt fekszik Lizy.
- Nos, csak gyere utánam - indult a hatalmas épület bejárata felé határozott léptekkel. Lobogó vörös haja, tökéletesen formás lábai olyannyira megbabonáztak, hogy nem gondolkodtam. Ész nélkül követtem, mit sem törődve az értetlenül rám bámuló recepcióssal.
- Elnézést uram, hová tartanak?
- Látogatóba jöttünk - sietett vissza a már a folyosó közepén járó Leah.
- Rendben, úgy látom ismerik a járást - fordult mosolyogva a következő belépő emberhez, s hagyott minket nyugton.
- Kihez jöttünk? - ragadtam karon az ismét sebes tempóra váltó Leah-t. Nem értettem mi a fenét akar.
- Látod ott azt a gyógyszeres kocsit? - bökött fejével az egyik kórterem előtt álló fém valamire. Az egész telis-teli volt különböző fiolákkal, dobozokkal. A korábbi tompaság egy szempillantás alatt tovaröppent az agyamból, s körvonalazódni kezdtek előttem az elkövetkezendő percek eseményei.
- Te gyógyszert akarsz lopni? - böktem ki egyenesen. Éreztem, hogy mozog a szám, azt is láttam, ahogy az egynapos lányé is mozog, de a válaszát már nem hallottam. Összefolytak a dolgok. A tér. Az idő. A tegnap. A ma.
- Gyere már - rázta meg ekkor a vállam a már oly ismerős fakó kék szemek tulajdonosa - Még a végén észrevesznek.
A lábaim akaratomtól függetlenül indultak utána, hiába akartam ott maradni. Hiába akartam üvölteni, hogy álljon meg, agyamnak már sokkal előbb megálljt parancsoltak eszeveszettül lángoló érzéseim. Több perces rohanás után egy sikátorban találtam magam, lihegve, a hideg betonon guggolva.
- Te...teljesen...meg...vagy...húzatva - préseltem ki komoly fújtatások közepette magamból a szavakat. Megannyi kérdés pörgött az agyamban, teljesen ellehetetlenítve annak normális működését.
- Ne legyél már ennyire szentfazék istenem - zuttyant mellém nevetve Leah és rázogatta meg a sárga gyógyszerrel teli dobozkát - Ezért még senkit nem koncoltak fel.
- Mi a francért kell ez neked? - bámultam bele egyenesen az arcába. Nem tudtam ki ez a lány vagy mit művel, csak azzal voltam tisztában, hogy mielőbb tiszta vizet kell önteni a saját és a közös poharunkba is.
Szó nélkül fordította el addig engem vizslató hófehér arcát, s meredt a sikátor sötét végében árválkodó szemeteskonténerre.
- Kérdeztem valamit - ragadtam meg a vállát és rántottam fel a földről, ahogy én is felálltam. Farkasszemet néztünk, szinte éreztem magamon a minden egyes apró lélegzetvételekor száján kiszűrődő meleg levegőt. Finom levendulaillata alattomos méregként kúszott be az orromba, megbénítva agyamat, s megakadályozva ezzel engem bárminemű értelmes mondat kinyögésében. 
- Egy csendélethez kell - közölte szempilláit rebegtetve. Tudtam, hogy nem mond igazat. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy hazudik nekem. De megelőzött szavaival - De mint látod, nem vagyok abban a helyzetben, hogy megvegyem - majd mielőtt egy szót is szólhattam volna, nyakam köré fonta tökéletesen formált, vékonyka karjait. A bénító pacsuliillat ekkor már beleivódott minden egyes mozdulatomba, s ködös fátylat engedett a gondolataimra.
- Milyen földöntúli, ördögi teremtés vagy te? - tettem fel egy kérdést inkább magamnak, mintsem a rajtam, karácsonyfadíszként csüngő lánynak.
Csöndes léptekkel az árnyékos téglafalhoz hátrált, magával húzva engem is, mint holmi megbénított vadat. Éreztem, hogy itt kell hagynom, még most, amíg megtehetem. De képtelen voltam rá. Homlokomat homlokához döntöttem, s éreztem, hogy kecses körmeit könnyedén a kétnapos borostámon nyugtatja. Nem szerethetsz bele Jay McGuiness, nem teheted - üvöltette az agyam, mindhiába. Késő volt. Menthetetlenül belehabarodtam ebbe a lányba, s az őt övező veszélybe.

*Lizy-szemszög*

- Max, menj - tettem erőtlen kezem a még mindig mellettem ücsörgő szerelmem vállára.
- Nem akarlak itt hagyni - lehelt lágy, igazi angol úriemberhez méltó csókot a kézfejemre.
- Három teljes napja még csak ki sem mozdultál innen, a sajtónak is fel fog tűnni.
- Kit érdekel most a sajtó?
- Engem édes - simogattam meg arcát, s nevettem fel mikor megéreztem a kezdődő borostájának csiklandozását kézfejemen - Nem akarom, hogy kitudódjon, hogy itt vagyok.
- Az én okos kis Hercegnőm. Azért egy búcsúcsókot kaphatok? - hajolt fölém, elállva a váratlanul jött őszi napsugarak útját.
- Csak ha megígéred, hogy holnap ilyenkorig nem látlak - akaszkodtam a nyakába, s adtam meg neki a kért csókot.
Könnyed, levakarhatatlan mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy bőrdzsekit vesz, majd szemeit le sem véve rólam az ajtóig csoszog.
- Ha baj van hívsz ugye? Megígéred?
- Megígérem - fogadkoztam mosolyogva - De most már tűnés, ne is lássalak - parancsoltam rá, már-már feleség módjára.
Feleség. Furcsa ezt kimondani, főleg, hogy a húgom nemrég menyasszony volt. Csak kerüljön Tom a kezem közé, kitekerem a nyakát... Vagy megkérem Max-et, mert nem igazán érzem magamban a erőt. Bár, ha jobban belegondolok a családunkban sosem volt senkinek az erőssége a hosszútávú kapcsolatban élés. Nagyi még fiatalon elvált a nagyapától, ahogy anyu szülei is, bár őket nem is ismertem. Aztán ott van a nagybátyámék, Damian-ék kapcsolata. Damian anyu bátyja, s ősidők óta nem láttam. Talán 9 éves lehettem, amikor utoljára találkoztunk, akkor is csak azért, hogy bejelentse kiköltözik ide Amerikába, mert elvált a feleségétől. Azóta nem is hallottam róla. A családomról való gondolkodás szép lassan elnehezítette a pilláimat és a szemhéjamat, majd gyorsan álomba is ringatott.

Monoton kopogás ránt vissza az éberek világába. Kómásan realizálom, hogy valaki igenis az én ajtómon kopogtat, de kinyitni nincs erőm, mindössze egy erőtlen "gyere"-t tudok kipréselni magamból. Hihetetlen, mennyire megvisel ez az egész kemoterápia. Ám mielőtt tovább agyalhatnék gyengeségemen, egy ismeretlen arc bukkan fel az időközben kinyílt ajtó mögött.
- Segíthetek valamiben? - támaszkodom a könyökömre, hogy jobban lássak.
- Meg sem ismersz Lizy- Mizy? - kúszik ravasz mosolyra a szája. Ekkor rájövök ki is áll az ajtóban. De az lehetetlen. Márpedig csak ő szólított így. De mégis...
- Damian bácsi? - csúszik ki a számon a nagy fejtörés közepette a kérdés.
- Ki más lenne? - vigyorog rám, immár az ágyam végéből. A vonásai meglehetősen sokat öregedtek, de a csibészes mosolya mit sem változott a sok eltelt idő alatt. Megkérdőjelezhetetlenül az elveszett nagybátyám lépett be percekkel ezelőtt a kórtermembe.
- Hogy kerülsz ide? - tettem fel az első eszembe jutó kérdést, ami az elképesztő meglepettség után eszembe jutott.
- Tudod - kezdett bele komoly arccal - Mikor a szüleitek és nagyitok is meghalt, én lettem kijelölve hivatalos gyámotoknak. Ti erről már nem tudtatok, mert elég nagyok voltatok ahhoz, hogy ne keresselek fel benneteket. Nemrég azonban értesítettek a londoni kórházból, hogy ott vagy. Felvettem velük a kapcsolatot, és mondták, hogy hamarosan visszajössz Amerikába. Én akkor éppen Ausztráliában voltam egy üzleti úton, de amint hazaértem New Yorkba, kitudtam, hogy melyik kórházban fekszel, és idejöttem.
- Hát, ez elég tömör és velős magyarázat volt - nyögtem ki, mialatt az agyam próbálta feldolgozni a rengeteg új információt - És miért kerestél meg? Elvégre eddig nem voltunk fontosak...
- Nem hagyhatom magára a rákos unokahúgomat - vetett rám szánakozó pillantást. Ezért nem akartam, hogy az emberek tudjanak a betegségemről. Nincs szükségem sajnálatra és szánalomra.
- Szóval csak azért vagy itt, hogy megnyugtasd a lelkiismereted, hogy te igenis törődsz velem - szögeztem le nyíltan.
- Lizy... - kezdett volna bele egy kiadós, unalmas és persze álszent magyarázat előadásába, ám hál' istennek telefonom csörgése megszakította a beszélgetésünket. Nancy volt az, így nem haboztam, hogy felvegyem-e vagy sem.
- Szia hugi - szóltam bele.
- Twitter. Most. - hadarta köszönés nélkül.
- Mi van? - értetlenkedtem.
- Csak menj fel Twitter-re - utasított - Majd megérted - majd szinte azon nyomban bontotta is a vonalat. Mielőtt még drágalátos nagybácsikám memukkanhatott volna, csendre intettem - jelezvén most sokkal fontosabb dolgom is van, mint vele foglalkozni. Gyors ujjmozdulatokkal felnavigáltam magam a profilomra, majd megbénultam a kezdőlapon fogadó fotó, és az alá írt szöveg láttán, és meg is feledkeztem az ágyam végében üldögélő nem várt vendégem okozta dühről:

@TheDaily: A népszerű popsztár LA egyik gettónegyedében jelent meg
újdonsült, egyelőre ismeretlen kilétű barátnőjével.

A The Daily LA legbefolyásosabb pletykalapja, így a poszt alatt máris tömérdek hozzászólás volt, melyben az eszelős rajongók gyártottak különböző elméleteket. Akaratlanul is végigolvastam párat, de egyiket sem tudtam hová tenni. Nem vallott Jay-re ez az egész. Mindig csak gazdag, jó hírű és ismert lányokat szedett fel, és mindenekelőtt: utálja a gettókat. Mégis mi a fenét kereshet ott, ráadásul egy csajjal a hátán. Ki az a lány?
Az elő sokkon túllendülve szinte azonnal a húgomat tárcsáztam, aki a második csörgésre fel is kapta:
- Láttad?
- Láttam.
- Ki az a csaj Lizy? Nem ismered? - zúdította rám a kérdéseit.
- Fogalmam sincs ki ez - vallottam be - A srácok se tudják?
- Nath látta tegnap egy bárban a lányt Jay-el, de ő sem tudja ki ez - hadarta.
- Nyugodj le, Bird nagyfiú, tud vigyázni magára- nyugtatgattam.
- Mindjárt ott vagyok nálad - váltott hirtelen témát - Max ragaszkodott hozzá, hogy ne hagyjunk egyedül. Úgyhogy majd megvitatjuk.
- Izé, Nancy, ez nem a legjobb ötlet - hebegtem össze-vissza - Szeretnék egyedül lenni kicsit.
- Már mindegy, itt vagyok a folyosódon - majd ismét lerakta a telefont.

Másodpercek teltek csak el, már nyílt is az ajtó, és hugicám édes buksija bukkant fel az ajtónyílásban, miközben halálos nyugalommal babrált a telefonjával, le sem véve az apró képernyőről a szemeit.
- Szia Nancy - állt fel ekkor rég látott rokonunk az ágy végében nyugvó székről, s törte meg az oly biztonságos csendet.
- Mi a jó büdös franc?! - fakadt ki Nancy, amint megpillantotta a reszelős mély hang tulajdonosát. Ebből mi lesz... ?!