21. fejezet

Na Drágaságok, meghoztam az új részt, ismételten. Szeretném ezt a részt legkedvencebb Rékucimnak küldeni,

meg persze azért mindenki másnak is.

Remélem tetszeni fog és nem okozok csalódást, és azért örülnék,

ha itt hagynátok a nyomotokat egy komi formájában!

Előre is sikerekben gazdag, békés, boldog

Új Évet mindenkinek!

Puszi

* * *

*Lizy-szemszög*

Mindig oly kedves testvérem vonásai kőkeménnyé váltak, azon nyomban, ahogy megpillantotta oly rég hiányolt Damian bácsikáját. Mindig is sokkal közelebb állt hozzá bácsikánk, mint hozzám. Olyanok voltak egymásnak, mint én és Jay, a legapróbb történéseket is megosztották egymással, s Nancy bármilyen gondjával fordulhatott olykor már hősként tisztelt nagybátyjához.
Egészen addig, amíg az magára nem hagyta a törékeny kis hugicámat. Mintha csak tegnap lett volna, ahogy sírva kérleli, ne üljön fel arra a repülőre és ne zárja le itt a múltját. A repülőtér hatalmas üvegablakai tán még sosem hallottak oly szívszaggatóan keserves zokogást. Egyetlen Damian bácsikám azonban ügyet sem vetett a könyörgésre, s ridegen röppent a felhők fölé, be nem hegedő sebet ejtve ezzel az akkor alig 8 éves Nancy lelkén.
- Tűnj innen! - törte meg Nancy éles hangja a csendet. A szavak éles pengeként hasították a levegőt. - Nem érted? Látni sem akarlak... Takarodj innen!
- Nancy - próbálom meg lenyugtatni kissé ám mindhiába. Szemei szikrákat szórnak, s mintha meg sem hallaná gyönge hangomat úgy mered a mozdulatlan látogatómra.
- Sajnálom - böki az ki hirtelen, és lehajtott fejjel a kijárat felé indul. - Mindent sajnálok - teszi még hozzá, s fúrja bele metsző tekintetét az enyémekbe. Ezzel talán lelkiismeret-furdalást tud kelteni az olcsó cafkákban, de bennem nem. Mennie kell. Ide se kellett volna jönnie. Szívem azonban ismét átveszi agyam fölött az irányítást, s magától cselekszik.
- Hol érhetlek el? - suttogom a levegőbe, ám időközben ismét oly csend telepedett közénk, hogy még az ajtóban állva is meghallja, majd előhúz egy névjegykártyát és Max ágyára dobja. Még egyszer utoljára végigfuttatja szemeit kedvenc unokahugocskáján, s bezárja maga mögött az ajtót. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is.
- Beléd meg mi a franc ütött? - förmedt rám Nancy, amint az ajtó hangos kattanással becsukódott, s elzárta ezzel tőlünk a folyosó forrongó kavalkádját.
- Te is hiányoztál és én is szeretlek - húzom keserű mosolyra a számat. - Csak elkértem az elérhetőségét. Nem akarom megkeresni, szimplán jó tudni, hogy mégis van, ha kellene - nem akarom megkeresni. Hát persze, ezt még magamnak sem hittem el, ekkor azonban hatalmas krokodilkönnyek buggyantak ki hugicám szeméből, megenyhítve ezzel az én lelkemet is. Erőtlenül az egyik kórházi székre rogyott, majd arcát finom kezeibe temette. Sokkal jobban össze volt törve, mint azt gondoltam.
Egy hangtalan nyöszörgés kíséretében megpróbáltam kikászálódni az ágyamból, de mindhiába. Testemen lassan, de napról napra biztosabban erőt vett a betegség és a kezelés együttes ereje, ami ellen képtelen voltam úgy küzdeni, ahogy akartam. Csendesen szipogó testvérem észrevette magányos harcomat, s azon nyomban ülő helyzetbe segített és a hátamat megtámogatta egy hatalmas tollpárnával. Egy félmosoly kíséretében megveregettem magam mellett a matracot, jelezvén üljön oda mellém. Nem is habozott sokáig a kis szívem csücske, gyors mozdulattal lerúgta tornacipőjét és már ott is gubbasztott mellettem térdeit átölelve, állát pedig felhúzott térdén nyugtatva.
- Hiányoztál - hajtottam fejem vállára, s hagytam, hogy néhány hosszabb hajtincse holmi bajuszként az orrom alá helyezkedjen.
- Te is nekem - mondta kissé rekedtes hangon, majd ismét könnyekben tört ki. Könnyei könnyedén kutattak követhető ösvény után a hajamban, majd levergődték magukat az én arcomra.

- Tom? - kérdeztem rá nemes egyszerűséggel szomorúságának okára. - Vagy Damian bácsi?
- Minden Lizy, minden - bontakozott ki csendesen az összegubózott veréb pozícióból, majd mászott le mellőlem az ágyról. Az ablakhoz sétált, majd hagyta, hogy átitassa testét a vénasszonyok nyarának minden egyes napsugara.
- Akarsz beszélni róla? - érdeklődtem meg fojtott hangon. Hiába mondják a nagyokosok, hogy jobb, ha kiadod magadból a dolgokat, néha az sem segít. Olykor csak csendre van szükséged és magányra. Ám Nancy számára ez az érzés még nem érkezett meg.
- Annyira szeretem - ekkor világossá vált, hogy Tom lesz az első téma. Ki más is lehetne? - Nem akarom elveszíteni Lizy. Nem akarok egyedül maradni.Nekem nincs senki másom érted? Csak Te és Ő. Mi lesz ha téged elveszítelek és őt is? Félek.

- Nincs mitől félned. Sosem foglak magadra hagyni, elvégre te vagy az én kistesóm, akire az életem árán is vigyáznom kell - nyugtattam mosolyogva, holott tudtam, semmit sem érek el vele.
- Szeretlek Lizy. De szükségem van Tom-ra - hebegte, mintha valami rosszat mondana.
- Teljesen megértelek. A testvérem vagy, a részem, de ettől függetlenül nekem is szükségem van Max-re. Ők azok, akik igazán simogatni tudják a mi kicsi összetört lelkünket, ha kell és nem utolsó sorban vigyáznak ránk. Na gyere ide - nyújtottam ki kezem a rázkódó vállú Nancy felé, aki engedelmesen vissza is kucorodott mellém. - Nem lesz semmi baj, a Jó Isten is egymásnak teremtett titeket, hidd el.
- Bárcsak - lehelte bele egy papírzsepibe.
- No és mi a helyzet imádott nagybácsikánkkal? - eveztem azon nyomban veszélyesebb, vad hullámokkal ékeskedő vizekre testvérem lassan lenyugodni látszó lelkét. Azon nyomban ismételten fel is ugrott az ágyról, lerántva maga mögött a hófehér paplant.
- Mégis mi lenne? - kezdett ideges fel-alá járkálásba a kórteremben, betérve a fürdőbe is. - Hát azt hiszi, hogy csak úgy idepottyan tudomisénhonnan aztán majd minden szuper? Hát nagyot téved. A minden szuper időszak elszállt még anno vele együtt, és soha nem fog megérkezni.
- Nem vagy egy picit túl heves?
- Hogy túl heves? - emelte hirtelen éteri magasságokba a hangját. - Magamra hagyott 8 évesen, pedig te is tudod milyen voltam! Nem voltak barátaim, még te és Bird is állandóan csúfoltatok. Csak rá számíthattam, erre ott hagyott. És én vagyok túl heves? Ezt te sem gondolhatod komolyan! - harsogta, majd táskáját felkapva kiviharzott és jó erősen bevágta maga mögött az ajtót.
- Ezt most jól elszúrtad Lizy, bravó - dicsérem meg magam hangosan. Mintha csak a világ is megérezte volna égbekiáltó vétségemet, sötét felhők kúsztak a napos égre, felszabdalva azt, mint egy kirakóst.
Egyre erősödő remegés lett úrrá a testemen, majd az oly régóta szabadulni vágyó könnyeim is utat törtek maguknak. Némaság ereszkedett a szobára, csak szipogásomat és olykor-olykor összekoccanó fogaimat hallottam. Fájt a csend, fojtogatott. Ott és akkor semmire sem vágytam jobban, mint a halálra.
Kimásztam a védelmet nyújtó takaró melege alól, s a fürdőszoba felé indultam. Lábaim mintha zseléből lettek volna, minden apró centiméter megtétele óriási erőt vett igénybe. Zokogva rogytam le a hideg, mentazöld csempére, s túrtam bele hajamba. Ahogy azonban végigfuttattam ujjaim szőke fürtjeimen, s visszaejtettem tenyerem az ölembe, forogni kezdett velem a világ. A markom telis-tele volt rövidebb és hosszabb hajszálakkal. Filmeken, könyvekben és újságokban látni, ahogy a rákos betegek haja kihullik a kezelés alatt megrázó. Megélni mindezt felfoghatatlan.
Időközben kiszakadt az infúziós tű a kezemből, s utána keskeny patakban csurdogált alkaromon meleg vérem. Nem tudom mióta ülhettem a dermesztő kövön kezemben hulló hajammal, véresen, mikor két kéz erős szorítását éreztem meg vállaimon. A szorítás hamar elhalt, s az egyik kéz térdhajlatomhoz csúszott, míg a másik hátamat támasztotta.
- Minden rendben van - hallottam valahonnan messziről, egészen tompán és hirtelen megéreztem magam alatt az ágy ismerősen puha matracát. Mintha ólomsúlyokat akasztottak volna gyönge kis szemhéjaimra, alig tudtam résnyire nyitni őket - Jól vagy? - csendült fel ismét az aggodalmas hang, immár közelebbről mint korábban.
Erőtlen bólintással jeleztem jóllétemet, bár magam sem voltam benne biztos. Az előbbi hang tulajdonosa ismét szólásra nyitotta száját, s orvosért kiáltott. Miután újra éreztem karomban a tűt, s hallottam a gépek egyenletes pittyegését, mintha némi erő költözött volna belém.
Amint az orvos kiment, szemeim szinte kipattantak, s kutattak látogatóm után. Ágyam egyik oldalán meg is leltem, s meglepetésemre Tom gubbasztott ott az egyik széken.
- Hát te? - érdeklődtem, ám hangom szinte elveszett a kórterem hangtalan levegőjében.
- Beszélni akartam veled - emelte rám mogyoróbarna szemeit. - Aztán megtaláltalak.
- Ugye nem szóltál Max-nek? - vágódott eszembe. Nem akartam, hogy aggódjon miattam.
- Mondta otthon, hogy most nincs rá szükséged, így nem. Amúgy is lefeküdt, nem sokat alszik itt melletted igaz?
- Nem. De ugye te sem azért jöttél, hogy Max alvási szokásairól beszélgessünk? - húzom fel kétkedve a szemöldököm. Haragudnom kéne rá azért, amit a húgommal csinált, de közben meg... Mégis csak itt volt mellettem, mikor kellett.
- Eltaláltad - bólintott kitett kutyaként, s tekintetét mintha könnyek homályosították volna el.
- Egy dolgot kérdeznék: szereted a húgomat? - láthatóan meglepte a kérdés. Talán egy kiadós anyai prédikációra, vagy magamból kikelve való üvöltésre számított.
- Az életemnél is jobban - majd az előbb csak könnynek tűnő cseppek, lassan, de biztosan elkezdték felszántani arcát - És vissza akarom szerezni. Segítened kell! - emelte rám könyörgőn vöröslő szemeit. Olyasmit láttam meg ekkor a szemében, amit jól ismertem magamról. Szemében a veszteség, elveszettség és a hiányérzet keserű elegye kapott helyet, s sehol sem volt már a mindig vidám, mindig önfeledt és macsó pasi. Egy szerelmét vesztett, őszintén elkeseredett fiú nézett rám. Akin segítenem kellett, ha másért nem a testvérem boldogságáért.

*Jay-szemszög*

Telefonom hangos csörömpölésére rezzentünk csak szét, s hámoztam ki magam Leah ölelő karjaiból. A földön, valahol a szétdobált ruháink között hosszas keresés után rábukkanok a nem kívánt zaj forrására. Nancy hív. Hosszas gondolkodás után, végigcsúsztam ujjam a képernyőn, s kinyomom. Nincs már rá szükségem.
- Ki volt az? - ült fel Leah érdeklődő mosollyal az arcán, mialatt maga köré csavarta paplanját.
- Nem fontos - legyintettem, majd kibámultam a téglaházas sikátorra. Este volt, csak a Hold lehelt ezüstös fénysugarakat az épületek penészedő falára. Csengő csendült ekkor, s a már messze nem egyéjszakás kalandom főhőse gyorsan magára kapott valamit, s ajtót nyitni indult. Mozdulatlanul álltam, s néztem föl a csillagos égre. Minden olyan tiszta volt odakint, s én valahogy mégis rosszat sejtettem. Átkozott megérzések.
És akkor, hangos sikoly tört be a szobába hirtelen. Nem haboztam, úgy ahogy voltam - egy szál boxerben - rohantam a bejárati ajtó irányába. Ám elkéstem. Az ajtó hangos csattanással becsapódott a hirtelen távozó vendég után, s csak Leah halk nyöszörgése maradt egyedüli zajnak. A fal tövében ült, s vörös haja eltakarta előlem arcát.
- Minden rendben? - guggoltam le hozzá, s söpörtem ki loboncát arcából. Holt sápadt volt, s egyre csak a hasára meresztette szemeit, melyekből kiszökött az élet. Saját tekintetemet vészesen lassan vezettem le hasáig, de hiába, a látvány így is sokkolt.
Leah kezei egy kést markoltak, s fehér pólója átázott a vértől.
- Mi történt - ráztam meg hirtelen a vállát.
- Nem volt...elég - lehelte ki utolsó erejével a szavakat, s rázogatta meg a délután szerzett kis sárga dobozkát, mely mostanra már üres volt.
- Maradj velem - suttogtam, s ölembe fektettem, ki nem mozdítva a fegyvert a sebből. Szerencsére még mindig kezemben szorongattam a telefonomat. Tárcsáztam, mentőt hívtam. Gyorsan érkeztek, s a kék-piros fények megtöltötték a házat és a környező sikátorokat is.
A percek óráknak tűntek, majd hamarosan egy rendőrautó parkolt le közvetlenül a ház előtt. A földön fekvő Leah testére fekete nejlon szerű anyagot terítettek, majd az egyik egyenruhás beszélni kezdett hozzám. Mozgott a szája, ám egy szót sem hallottam abból, amit mondott. Gondolataim elborították az agyam s képtelen voltam másra gondolni.
Leah megszáradt vérét bámultam a kopott laminált parkettán. Mibe keveredett ez a lány? S mibe keveredtem így én is? Ez az én formám. Találok valakit, aki más, mint a többiek és elveszítem. Mindig. Minden egyes átkozott alkalommal elveszítem azt, akivel lenni akarok.

Órák teltek el, én pedig egy sötétszürke bútorokkal teli rendőrségi kihallgatóban találtam magam. A hideg acélasztal szinte égette a bőröm, ahogy rátettem a karomat, így egy hangos felszisszenés után el is rántottam onnan őket.
- Bejöhetek Mr. McGuiness? - dugta be a fejét az ajtónyíláson egy egyenruhás fickó.
- Egész nyugodtan - feleltem ridegen, majd szinte azon nyomban folytattam is. - De elárulná mit keresek itt?
- Nos, szeretnék feltenni pár kérdést önnek uram.
- Mégis miféle kérdésekről van szó? - érdeklődtem. Sejtelmem sem volt mit akarhatnak tőlem a rendőrök. Időközben egy másik rendőr is bejött a szürkére meszelt szobába is mindketten helyet foglaltak velem szembe.
- Természetesen a ma éjjel történt gyilkosságról lenne szó - kezdett bele az idősebbik. - Elsőként: honnan ismerte ön az áldozatot?
- Egy bárban ismertem meg tegnap éjszaka - mondtam az igazságot. - Aztán a mai napot együtt töltöttük.
- Látta ön a gyilkosságot a saját szemével?
- Nem - vágtam rá szinte azon nyomban. Nem tudom miért voltam ilyen heves, de rossz érzések kavarogtak bennem megint.
- A kés, amit a halálos sebben találtunk, tud róla valamit?
- Mégis mit kéne tudnom róla?
- Volt a maga kezében? Használta az elmúlt egy nap leforgása alatt bármire is?
- Mire akarnak kilyukadni? Semmi közöm ahhoz a késhez.
- Nos, a helyszínelés során megtaláltuk az ön ujjlenyomatát a kés markolatán. Akkor mégis mivel tudja ezt megmagyarázni Mr. McGuiness?
Mégis honnan van meg ezeknek az én ujjlenyomatom? Ütött szöget fejembe elsőként a gondolat. Aztán rájöttem, volt egy ittas vezetéses ügyem még mikor ideköltöztünk és akkor vettek tőlem mintát. De mégis, mit akarnak ebből kihozni? Csak nem...de hisz az lehetetlen.
- Mr. McGuiness? Válaszolna a kérdésre? - hajolt be elém az egyik, szürke szemű zsaru.
- Mikor az ölembe fektettem Leah-t, akkor fogtam meg a kezét és vele együtt a kést, hogy ki ne mozduljon a sebből - a válaszom után az egyikük jegyzetelt valamit egy jegyzettömb legfelső papírjára, tollának sercegése szinte bántotta a fülemet.
- Köszönjük, egyelőre ennyi volna. Vagyis még valami - fordultak vissza az ajtóból kifelé menet. - Látta az esetleges támadót? Tudna róla személyleírást adni?
- Nem, nem láttam.
- Akkor tényleg ennyi lenne - csukják be maguk mögött az ajtót, és hagynak magamra a fülsüketítő csendben. Dühömben felpattanok, és felrúgom az egyik széket. Felhívnám Nancy-t vagy a srácokat, de elvették a telefonomat. Megkopasztva vagyok köteles itt gubbasztani egy átkozott kihallgatóban.
De mégis miért történik ez velem? Minden alkalommal becsúszik valami borzalom, és tönkretesz mindent. Meg sem tudom mondani mikor volt utoljára egy normális barátnőm. Pedig annyira hiányzik már. Hozzábújni valakihez, simogatni egy lány buksiját, belepuszilni a hajába vagy csak szimplán tudni a létezésről, hogy ha kell, bármikor ott van. Valaki, akire rábízhatom az életem, a lelkem, a titkaimat és aki rám bízza az övéit. A kéz a kézben séták, egy romantikus vacsora, egy összebújós filmezős este. Valaki akit, halálra csikizhetek és aztán órákig csókolhatok, hogy megbékítsem. Valaki itt van és most van. Nem érdekel, ki lesz a jövőbeni feleségem, a gyerekeim anyja. Csak az érdekel, hogy legyen itt velem valaki ha félek, ha egyedül vagyok vagy csak beszélgetni akarok valakivel.
Mély magányomat tompa puffogás szakítja meg, majd kívülről valaki megnyitja újdonsült fogságom ajtaját. Olyasvalaki lép be rajta, akire álmaimban sem számítottam volna, azok után, amin mostanság keresztül ment.
- Hát meg se ölelsz vagy valami? - kérdezte sajnálattal és örömmel kevert mosollyal az arcán. Én pedig mozdulni sem tudtam a csodálkozástól.