22. fejezet - Ölelések

Új év, új rész...:)
Kicsit kezd átalakulni a stílusom, vagyis inkább kezdem
megtalálni azt - az írás terén. Ahogy végigolvastam,
ez a fejezet sorain nem érződik,
inkább csak a mondanivalóján! :)
Olvassátok ügyesen, okosan és szívvel!
Sok puszi :)

* * *

*Jay-szemszög*

Nancy állt a kihallgató nehéz acélajtajában. Az a Nancy, kinek telefonhívását én pár órával ezelőtt elutasítottam. Az a Nancy, akinek alig több mint egy napja szerelmet vallottam. Majd szinte másodpercek alatt szénné égettem azokat az érzéseket, egy olyan lányért, akit alig ismertem. És az a lány most halott.
- Na mi lesz? - kérdezte ismét, még mindig az ajtóban állva. Én meg csak meredtem rá, mint valami szerencsétlen kisiskolás, aki először lát életében oroszlánt. - Ha nem hát nem - törte meg némaságomat ismételten, majd az ajtó bezárásával kizárta a folyosó zajos forgatagát és én végre meg tudtam szólalni.
- Te mégis hogy kerülsz ide? - érdeklődtem kicsit sem számon kérőn, sokkal inkább meglepettséggel a hangomban.
- Én vagyok a gyorshívón a mobilodban - kacsintott rám nevetve, majd nekivetette hátát az egyik falnak. - És az egyik kis aktakukac aktivizálta magát, mondván szerinte magányos vagy.
- De miért jöttél ide? - nem csak játszottam a hülyét, tényleg nem értettem.
- Mert nincs jobb dolgom, mint egy kihallgatóban dekkolni - forgatta meg szemeit. - Hát persze hogy azért, mert aggódtam érted.

Szavai visszhangoztak letaglózott, fáradt agyamban. Leah vérző testének még mindig elmémben őrzött látványát kezdte eluralni valami egészen más. Aggódott értem. Bevonszolta magát a rendőrségre, pedig nem semmi dolgokon megy keresztül. Miattam jött ide. S ez olyan dolgokat világított meg bennem, amikre már rég rá kellett volna jönnöm. Túl erős köztünk a kapocs ezzel a lánykával ahhoz, hogy bárminemű romantikázással, röpke kapcsolattal tönkretegyük.
- Remélem jöhet még az az ölelés - álltam fel nevetve a székből, majd mielőtt válaszolhatott volna, már karjaimban tartottam. S illata többé már nem jelentett semmit, hajának lágy esése nem akart ár többé megszédíteni, ahogy mosolyában is csak mosolyát láttam utána, semmi mást. Az az ölelés mindent megváltoztatott, s talán akkor kezdtem el igazán élni.
- Te vagy a legjobb majdnem-testvér - mondta, ám hangját elnyomták szép lassan kibuggyanó könnyei. Lehámoztam hát magamról ölelő karjait - s szinte eddig először nem akart belehasadni a szívem - és felkészültem egy kiadós, bátyós lélekhelyrerázós beszélgetésre. Kifújtam magam, majd belekezdtem:
- Még mindig vissza akarod kapni a mi Tom-unkat ugye?
- Hogy a fenébe ne akarnám? - nevetett fel inkább kínjában, mintsem örömében. Volt valami keserűen őszinte abban, amit mondott. Meg kell találnunk az életünkben a mi saját Tom-unkat. Az embert, aki bármit is tegyen, eltörölhetetlenül ott van a lelkünkben. Pusztítson ott vihar, járja tornádó vagy essen nukleáris támadás áldozatául, ő ott marad. Örökkön örökké. Valami ilyesmit kell jelentsen a feltétel nélküli szerelem. - De ne rólam beszéljünk - térít vissza a kihallgató félhomályába mosolyogva Nancy.
- Hát kiről?
- Mondjuk rólad butus - mondta kicsit sem mosolyogva, majd felült az asztalra. Intett, hogy üljek mellé, s vonakodva bár, de megtettem. Tudtam mi következik, de nem akartam még egyszer felidézni a történteket. - Egyáltalán miért vagy itt? És hol van az újdonsült kis vöröskéd hmmm? - kérdezte nagy szemöldökhúzgálások közepette, mint holmi tizenéves kis csitri.
- A vöröskét Leah-nak hívták és...
- És mi van?
- Hallott - böktem ki, majd zavartam a hajamba túrtam. Még bele se gondoltam igazán, hogy Leah tényleg nincs többé. Nem fog besétálni az ajtón, nem fog csapnivaló kávét főzni nekem koszos kis lakásában és nem fogja huncut mosolyával bearanyozni a reggelemet. Lehetséges ez egyáltalán? Egy rövid nap leforgása alatt ilyen mértékben beleszeretni valakibe?
- Ne szórakozz velem Jay - vet rám lesújtó pillantást a mellettem ülő, lábát békésen lóbáló drágaság.
- Nem szórakozok basszameg! MEGHALT! - ripakodtam rá magamból kikelve, mire riadtan összerezzent, s védekezően ölébe szorított a táskáját. - Ne haragudj, nem akartam kiabálni veled...
Ám ő nem kérdezett, csak ült ott és nézett rám. Félredöntötte a fejét, s csak figyelt szótlanul. Majd lerakta öléből a pajzsként szolgáló hatalmas táskát, s lekászálódott az asztalról, s felém indult.
- Annyira sajnálom - suttogta, majd megfogta a kezem, és megszorította azt. Úgy, ahogy Lizy teszi mindig, ha valami bánt. - Hidd el, hogy meg fogod találni a királylányodat! Csak türelem.
Mielőtt azonban hosszabb lelkizésbe kezdhettünk volna, s megtárgyalhattuk volna mi a fenét is keresek itt, az egyik rendőr dugta be a fejét az ajtón:
- Mr. McGuiness, egyelőre elmehet, de kérem ne hagyja el a várost.
- Most akkor gyanúsított vagyok vagy mi franc? - érdeklődtem kissé talán ingerültebben, mint kellett volna.
- Még tart a nyomozás és szabadon távozhat. Nem tartóztatjuk le - zárta le a kérdezősködést, majd az ajtót tárva-nyitva hagyva távozott.
- Mehetünk? - kérdezte mosolyogva Nancy, s felkapta a táskáját - Nunu szarvasragut csinált és Max is otthon lesz. Már majdnem teljes lesz a csapat. Csak...
- Csak Lizy. Nekem is hiányzik - karoltam át, majd közösen kibukdácsoltunk Nancy kocsijáig és haza indultunk. Semmi másra nem vágytam már, mint egy hatalmas tál, házi kajára és az ágyamra. És csendre. A mindig zajos, részeges Jay McGuiness csendre vágyik.

*Lizy-szemszög*

Hosszas ötletelések, Tom könnyeinek letörlése és lelkének pátyolgatása után ismételten ólmos fáradtság nehezedik rám. Nem az a fajta, amikor aludnod kell, hanem az, amikor még mozdulni sincs erőd. Nem hogy gondolkodni. Csak ülök az ágyamban és bámulom az időközben ránk szállt  csillagfényes éjszakát. Tom is meglátja rajtam, hogy kezdek elpilledni, majd hirtelen jött bűntudat ül ki az arcára:
- Jajj Lizy, nem akartalak lefárasztani. Ne haragudj rám - sütötte le szemeit, mint a kiskutya, aki ellopta az utolsó szál kolbászt a kamrából.
- Elvégre én ajánlottam fel a segítségemet - nyugtattam meg a lelkét. És igazából örültem is, legalább elterelte a gondolataimat. Magamról. Egészen addig a pillanatig.
- Tényleg ne haragudj - győzködött még mindig. - És most mondd, hogy vagy? Nem néztél ki túl jól, mikor jöttem - értékelem az érdeklődését és azt is, hogy próbálja kicsit viccesre fogni a dolgot. Kezdtem megőrülni Max állandóan siralmas ábrázatától.
- Elkezdett hullani a hajam - csapok bele egyből a közepébe, majd beletúrok a hajamba, s elé tárom a hajjal teli tenyeremet. Vonásai megfeszültek, pár röpke pillanatra a rémület is megjelent az arcán, de mint mindig, most is tartogatott számomra valami vicceset:
- Szerintem válj meg az összestől - kacsint rám, majd ki is fejti miért. - Akkor legalább még inkább kimutathatnátok az összetartozásotok Max-szel.
Fáradtan felnyögök, majd utat engedek a régóta kikívánkozó kacagásnak. Perceken át mindketten önfeledten nevetünk, egészen addig míg el nem kezdenek potyogni a könnyeink. Miközben ilyen vidám perceket okozott nekem, egy sokkal fontosabb dolgot is tett kedves kis látogatom. Konkrét szavak és ettek nélkül végérvényesen meggyőzött arról, hogy a húgomnak rá van szüksége. Egy elképesztően erős fiú, s Nancy az egyetlen gyenge pontja.
Ha pedig a húgom elveszít engem, szüksége lesz valakire, aki nem törik meg. Aki tartja benne a lelket, s ha kell mosolyt csal az arcára. Ahogyan az enyémre is tette. Elvégre, ennél siralmasabbul nem is lehetnék. Gépek vannak rám kapcsolva, csövek lógnak ki a kezemből és hamarosan még kopasz is leszek. Mégis olyan őszintén nevetek, ahogy nagyon ritkán. Hála Tom-nak.
- Rohannom kell - pattant fel ekkor hirtelen - Köszönök mindent Pótmami! Meghálálom - majd félénken odahajolt és ölelésre tárta karjait. Boldogan dőltem bele a hívogató ölelésbe. És az az ölelés mindent megváltoztatott. Minden benne volt, hogy tudjam: jó kezekben lesz a húgom.

*Max-szemszög*

Csak álltam a zuhany alatt és folyattam magamra a perzselően forró vizet. Az egész fülke megtelt párával, s a víz hangos csobogása elnyomta könnyeim zuhatagának kevéssé hangos moraját. Kiszállva, a tükörből nem ugyanaz az ember nézett vissza rám, aki pár napja kilépett a villa ajtaján.
Nem tudom miben bíztam, mikor hazajöttem Lizy-től. Talán hogy a fürdő párás levegőjében megtalálom az elveszett önmagamat? Baromság. Sosem leszek már ugyanaz az ember. Ahogy látom a szerelmemet szenvedni, mintha szögesdrótot tekertek volna a lelkemre. Hallani egyre zihálóbb levegővételeit az éjszaka közepén, látni, ahogy álmatlanul forgolódik és nem tenni semmit - egyenes út a megmásíthatatlan önutálathoz. De hisz ő kérte, hogy hadd legyen önálló, amíg képes rá - harsogja az agyam, mégis újra és újra felülkerekedik a tudatalattim, s meggyűlölteti magamat magammal. 
- Kipp-kopp - hallottam meg Nunu hangját a bezárt ajtó mögül. - Kész a vacsi. Mind várunk - tette hozzá a végén. Semmi kedvem nem volt a többiek együttérző ábrázatát nézni, elvégre semmi bajom nem volt. Legalábbis ezt kellett elhitetnem velük, s ezért kellett lemennem a konyhába. Na meg persze azért, hogy a hasam felhagyjon a szüntelen korgással.  
Gyorsan magamra kaptam a kedvenc, kissé kinyúlt melegítő gatyámat, meg egy pólót és célba vettem a konyhát. Már a lépcsőn megéreztem a hívogató szarvasragu illatát, amit csak és kizárólag Nareesha főzhetett csak és kizárólag az én kedvemért. Mégis, szinte egész vacsora alatt csak turkáltam a mennyei fogásban a villám hegyével.
- Hé tesó, minden rendben? - kiabált rám Nath, s kénytelen voltam felpillantani a szinte érintetlen vacsorámból. Ekkor vettem csak észre, hogy mindössze négyen ülünk a hosszú asztalnál. A anya- és apamedve, Nathan és én.
- Hol vannak a többiek? - tettem fel egy elterelő kérdést.
- Kérdésre nem válaszolunk kérdéssel uraság - nevetett fel a még mindig elmélyülten falatozó Seev, de amint realizálta, hogy senki nem nevet vele kiemelte tekintetét párja zseniális alkotásából.
- Nancy mindjárt megjön Jay-jel és hamarosan Tom is befut, az előbb írtak mind SMS-t - világosít fel Nunu, s nem is kérdezősködök tovább. Ő viszont annál inkább - Na de komolyan, mi a gáz?
Ám mielőtt még ki kéne találnom valami kamu-indokot teljes letargiámra, befutnak az előbb említett csellengők. Mindenki itt van... csak Lizy nincs. És akkor megállíthatatlanul úrrá lesz rajtam a fürdőszobai elkeseredettségem, s utat engedek a könnyeimnek. Nancy reagál elsőként, majd Jay és Nancy, aztán pedig sorjában a többiek. Nem szólnak, nem kérdeznek, csak ölelnek. És sírnak velem. Egy nagy ölelkező, sírdogáló, szánalmas banda vagyunk, akik el vannak veszve az őket érzelmileg összetartó kapocs nélkül. Az a kapocs pedig Lizy. Bárcsak itt lenne.
- Hé, skacok - bontakozott ki a nagy kupacból Tom. - Van egy zseniális ötletem - majd belekezdtünk egy tényleg zseniális ötlet megszervezésébe.

* * *

*Lizy-szemszög*

Folytonos sutyorgásra, pisszegésre ébredek reggel, s valamivel jobban érzem magam mint az este. Kótyagos napsugarak pásztázzák az arcom, nem nyitom ki a szemem. Kislányként is imádtam kitalálni, hogy ki ébreszt reggel a hangja alapján. Most ismét ott voltam a rózsaszínre mázolt szobámban, s próbáltam kitalálni ki érkezhetett látogatóba.

Először egyértelműen Nancy hangja ütötte meg a fülem, de mintha May és Bird is ott lettek volna. És Nath reszelős hangja is kihallatszott egy pillanatra, s kíváncsiságom végül legyőzött minden egyéb érzést bennem és a hangok felé fordítottam az arcomat.

Ott álltak, pont ahol rájuk sütött a Nap minden egyes apró kis sugara. Nem láttam mit csinálnak, háttal álltak nekem, lehajtott fejjel, s nagy összhangban piszmogtak. Egy mélyről feltörő, ádáz tüsszentés azonban leleplezte ébrenlétem, s mindannyian felém fordultak. 

- Meglepetééééés - kiáltották mind egyszerre, széles mosollyal az arcukon. Én azonban potyogó könnyekkel fogattam az elém táruló látványt.
A skacok egy keszekusza sorba rendeződtek, két szélén Nancy és Nunu, köztük pedig a srácok, egésze új frizurával. A fiúk feje ugyanis tökéletesen kopasz volt, némelyikükén meg is csillantak a kósza fénysugarak. Ahogy végigfutattam a szemem rajtuk, megláttam, hogy a két leányzó egy hosszú papírt tart a kezében. Mint olvasni tanuló kisiskolás bogarásztam végig a betűket majd olvastam fel hangosan:
- Sosem vagy egyedül - mindössze ennyi állt a papíron, öles rózsaszín betűkkel. - Ezt miért csináltátok? - tettem fel a kérdést a fiúknak, bár tökéletesen tudtam mit fognak válaszolni. Max vállalta magára a szócső szerepét, s kezdett hosszas monológba:
- Képtelenek voltunk ölbetett kézzel nézni, ahogy harcolsz. Tenni akartunk valamit érted, azon kívül, hogy itt vagyunk. És hát... miért is ne válhattak volna meg a hajuktól a drágaságok? - futtatta végig tekintetét legjobb barátai tar buksiján. - És mert szeretünk. Mindahányan vagyunk, a legkülönfélébb módokon. De szeretünk és tudnod kell, hogy bármiben számíthatsz ránk.
Szüntelenül potyogtak a könnyeim mialatt az infúziós állványra támaszkodva felálltam és odaballagtam a világon legjobban szeretett emberek kis csoportjához. Nagy családként kapaszkodtunk össze, majd sok-sok ölelő kart éreztem meg magamon mindenhol.
Földöntúli boldogság kerített hatalmába. Néha nem kell más, csak egy ölelés, hogy az ember lelke egyenesbe jöjjön. Nem számít, mekkora a baj, milyen súlyos fájdalmak kínoznak, olykor elég egy ölelés. És én megkaptam azt az ölelést. Mosollyal az arcomon, szipogva hajtottam a vállam a hozzám legközelebb álló Max vállara a fejem, s mélyen belélegeztem az illatát. Újra éreztem a szívverését, biztonságban voltam.
Csend telepedett a társaságra, csak olykor-olykor törte meg a némaságot valaki orrfújása vagy szipogása. Hirtelen azonban megfékezhetetlen remegés áramlott végig a testemen. Éreztem, ahogy Max karjai egyre erősebben ölelnek körül, de mindhiába. Kezeim ökölbe szorultak, fogaim összepréselődtek és még a legapróbb izmaim is megfeszültek.
Valahol messze, valaki orvosért kiáltott kétségbeesetten, de akkor már nem érdekelt. Ölelő, meleg, fehér fény tartott felém és a Nagyi keze simította végig az arcomat. Körülöttem zokogást és rémült sikolyokat hallottam, s Max egyenletes mormolását:
- Maradj velem! Minden rendben lesz, ez csak egy roham! Szeretlek! Lizy...kérlek ne menj el! - suttogta, miközben erősen tartott, ölelő karjaiban.