23. fejezet - Örökké?

Nincs mit mondanom, azt hiszem
most a szöveg fog beszélni helyettem.
Igen, megint egy sírós, elérzékenyülős részt hoztam,
de remélem elnyeri a tetszéseteket!
Zsepiket elő, sírásra fel! Puszi :)

* * *

*Lizy-szemszög*

Amikor az utolsó hang is megszűnt létezni körülöttem, egyedül maradtam. A hívogatóan ragyogó fény riasztó feketeséggé változott, s Max biztonságot nyújtó szorítása is elmúlt. Csak a csend maradt, a néma csend és a kínzó fájdalom. A kínzó fájdalom, mely eluralt a legkisebb lábujjam körmétől az utolsó, fejem tetején meredező hajszálig.
Apró tűszúrás a karba, majd emlékek nélküli sötétség. Nem tudom mit adtak, de aludni nem hagyott, így ébrenlét és álmok közt lebegtem ki tudja meddig. Talán csak percek, talán órák, sőt az se kizárt, hogy napok teltek el mire az ólmos fáradtság elhagyta a testem. Ismerős, kórházi gépek által hallatott pityegés kúszott be a fülembe - jelezve hogy élek.
- Mikor fog felébredni? - hallottam meg húgom ismerősen csengő hangját valahonnan egész közelről.
- Bármelyik percben megtörténhet - szólalt meg Dr. Parkson. - De az is lehet, hogy soha.
Ismét néma csöndbe burkolóztam. Ajtó csukódott csöndesen, majd valaki egyenletes, nyugodt mozdulatokkal simogatni kezdte a kezem, s beszélt hozzám:
- Minden rendben lesz drága nővérkém. Megígérem - majd keserű könnycseppeket hullatott kézfejemre. Fel akartam kelni, kinyitni a szemem és letörölni a könnyeit. Vagy csak vele együtt sírni, s várni, hogy jobb legyen - mégis képtelen voltam megszólalni, megmozdulni vagy csak egy pillanatra is kinyitni a szemem.
Órák teltek el megint, napok s hetek röppentek tova észrevétlen. Járt bent nálam a fél világ, Katniss-től - a rég nem látott menedzseremtől - kezdve Nancy Starbucks-os kolléganőin át a sminkesemmel bezárólag mindenki. Kivéve Max. Egyszer sem látogatott meg, egyszer sem fogta meg a kezem vagy lehelt rá könnyed csókot. Éreztem hogy egy könny csordul ki a jobb szememből, majd pilláim is megrezzentek. Bensőmben élénk mozgásba lendült minden aprócska izom, s sorra hajlítottam be az ujjaimat.
Körülöttem is mozgásba lendült ekkor minden, az eddig hangtalanul hortyogó Jay felpattant s hangos csattanással kirohant, majd vissza is tért, s belebámult végtelenül kék szemeivel az enyémekbe. Orvosok vettek körül, kiabáltak, örültek és sikertörténetről hadováltak. De nem láttam őket, csak a legjobb barátom szempárja létezett számomra. A szempár - melyet oly régen láttam már - most megállíthatatlanul ontotta magából a sós könnyeket.
- Uram, jól van? - fordult felé kérdőn egy addig még engem vizslató orvos.
Csendes bólintás volt a válasz és egy, az én tudatalattimat is szétfeszítő kérdés:
- Ő jól van? - bökött fejével irányomba.
- Jobban nem is lehetne - veregette meg a vállát egy másik fehér köpenyes, foltokban őszülő rémalak, majd szép lassan mindenki kioldalgott a kórtermemből.
- Jay - próbáltam ki hangszálaim működőképességét. - Mi történt velem?
Ám válaszok helyett még több kibuggyanó könnyet kaptam és hitetlenkedést.
- Jay! - szóltam rá akkor már erősebben, mire készségesen oda is jött mellém. - Mi történt velem?
- Nem bírtad a gyógyszert - nézett rám komolyan. - Legalábbis amíg eszméltednél voltál.
- Ezt hogy érted? - meredtem rá kérdőn, mire beavatott az elmúlt eseményekbe. Miután rohamom volt, mesterséges altatásba kerültem és úgy folytatódott a kemo. 2 teljes hónapon és 3 napon át. - Max miért nem volt itt soha? - tettem fel az utolsó, lelkemet mérgező kérdést.
- Itt volt - fogta meg a kezem. - Minden egyes nap volt itt. Egyszerűen nem mert hozzád érni, vagy szólni hozzád. Magát vádolja - sütötte le a szemeit. - Azt mondja, nem vigyázott rád eléggé.
- De hisz ez...
- Őrültség, tudom. De tudod, a fájdalom együtt jár a törődéssel. Nem tudsz valakit úgy szeretni, hogy közben ne foglalkoznál valamennyire a fájdalmaival. És Max nagyon szeret téged.
- Akkor miért nincs itt Jay? Miért nem beszélt hozzám? Miért?
- Két hónapja egyikünkhöz sem szólt Lizy - emelte rám még mindig a sírástól duzzadt szemeit. - Azt hitte elveszített és ebbe mondhatni belehalt.
Éreztem, ahogy kifacsarodik a szívem. Sírni akartam, de szemeim mintha megadták volna magukat az odakint honoló száraz, téli hidegnek és egy könny sem buggyant ki égő szembogaraimból.  Így zokogásomat szavakba öntöttem inkább.
- Nem akartam ezt tenni vele Jay. Én nem akartam ezt, tényleg... én csak. Londonban kellett volna maradnom vagy nem kellett volna megkeresnem. Nem akartam, hogy szenvedjen miattam és..
- Lizy. Ezt nem te idézted elő, értsd már meg kérlek - vette kezébe mindkét kis kacsómat, s úgy folytatta. - Hát egyáltalán nem érted? Ő azért némult meg, mert Te nem voltál vele. Te vagy a minden Kislány, nélküled Ő sincs. 
- Én..én...annyira szeretem őt Jay! Nem akarom elveszíteni - és ahogy ezt kimondtam, az eddig bezárt könnyek utat törtek maguknak, s véget nem érő patakokként árasztották el arcomat. - Ne Jay, meg se próbálj megvigasztalni - ráztam meg nemlegesen a fejem, mikor ágyam szélén ülő barátom szólni kívánt. Ám ő ügyet sem vetett minderre, s csak beszélt.
- Még mindig nem érted. Ez most nem rólad szól, nem Te veszítetted el Őt, hanem Ő téged. A szeretete pedig nem múlt el, hidd el. És nézd csak, ki van odakint - bökött fejével az a kórterem a folyosóra nyíló ablaka felé. Ott állt Ő. Ő, akinek az életemet is odaadnám. Csak még egyszer újra hallhatnám szívmelengető hangját, érezném illatát és szívverését. Csak még egyszer, utoljára...

*Max-szemszög*

Ne szólj szám, nem fáj fejem - tartja a bölcs mondás. Nem is szóltam, több mint két hónapja, de mégis fájt a fejem. Sőt, mindenem fájt - kívül is, belül is. Nem hittem nagyapának, mikor azt mondogatta nekem: Könnyebb megszerezni valamit, mint elveszíteni; mert ami egyszer már tied volt nehéz azt elfeledni. 
Édes kicsi szerelmem hiánya több volt, mint testi vágy. Hiányzott a pofácskája, a dumája, a szertelensége, v érfagyasztó vesébe látása, az őszintesége, a ritka naivitása, a fáradtsága, mikor azt mondta most menjünk inkább aludni, a visszafoghatatlan nevetése, a tehetsége, a kétségbeesése, az agya, az egyénisége. Újra kezdeném az életet érte.
Szótlan magányomba burkolózva autóztam el a kórháztól hazáig majd egyenesen vissza. Képtelen voltam távol lenni tőle. Látnom kellett gyönyörű vonásait, látni, hogy még lélegzik. Hinni, hogy még van remény. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok társaságában bandukoltam mélabúsan Lizy kórházi szobája felé. Ám az ablakon benézve, még az a maradék szavam is elakadt, amire emlékeztem.
Ott ült az ágyán, hullásnak indult aranyszínű fürtjei lágyan omlottak a hátára, s beszélt. Határozottan mozgott a szája, s csillogó könnycseppek gurultak végig hibátlan arcbőrén. Ott és akkor csak egy akartam lenni, azok közül. És akkor rám nézett, s szinte megbabonázott szemeinek oly régen látott ragyogása. Mágnesként vonzották magukhoz árván maradott lelkemet, s mégis mintha egérragacsba léptem volna.
- Sosincs késő - jött ki a hatalmas tölgyfa ajtón Jay barátom, s veregetett hátba. Valóban, sosincs késő. De mihez is?
Ám mielőtt túlságosan elmém mélyeibe juthattam volna, elkezdődött. Beszélt. Ontotta magából kristálypohárnál is különben csengő hangján a szebbnél szebb szavakat. Azt mondta sajnálja és azt is, hogy nem ezt akarta. Hogy fél és szüksége van rám. Emlegette a borsót meg a héját, kiszáradó sivatagot és csillagos eget is talán. S végül, hogy szeret. Feltétel nélkül, némán vagy be nem álló szájjal. Kopaszon vagy rózsaszín parókával, halcsontvázzá lefogyva vagy izmos kockahassal. Akárhogy. Örökké.
Rajtam volt a sor. Szólni. Beszélni. Mondani. Bizonyítani. Kiérdemelni. Méltóvá válni. S én csak álltam ott és sírtam. Sírtam, mint egy álmait vesztett kisgyerek és hallgattam a csöndet. Talán vártam, hogy majd a falak beszélnek helyettem, talán csak megszerettem a csöndet, melyben jó ideje éltem. Remegő térdű léptekkel indult meg felém gyönyörű szerelmem, s fonta nyakam köré karjait. Újra, de nem úgy mint régen. Máshogy, mint akkor, a réges-régi szép időkben.
- Hiányoztál - böktem ki végül, rekedten, könnyektől fuldokolva. Majd könnyedén ölembe kaptam, s belélegeztem hajának édes illatát, megsimítottam hamvas bőrét, s újra és újra, ezerszer is újra csókoltam enyhe láztól vöröslő ajkait. 
- Sokkal jobban, mint az valaha hinnéd - hajtotta fejét a vállamra.
Hamar ránk esteledett, ahogy újra és újra szerelmet vallottunk egymásnak, s gyorsan jött a reggel. Előtte azonban történt valami napkelte és napnyugta között. Reggel még épp annyira utáltad ezt a napot, mint a többit, aztán este már máshogy gondolsz a következő reggelre. Mert azon a reggelen már nem csak a kötelezettségeid, s búbánatod vár rád, hanem egészen más is. Valaki más. Aki miatt szép a reggel, szép a nappal, kellemes a munka, nem nyűg a munka, s csodás az élet. Aki miatt majd álmodban is a reggelt várod, hogy újra láthasd gyönyörű arcát, hallhasd a hangját, találkozhass vele. A reggel többé már nem nyűg, nem kötelesség, hanem Ő. Létezik ilyen reggel.
Odakint az érkező tél deret hintett a városra, s jégvirágokkal rajzolta teli az ablakot. A város már ébren volt, ahogy én is. Csak Lizy aludt hófehér tollpárnáján édesdeden, mint egy gyönyörű kislány. Mintha csak megérezte volna hogy nézem, apró résnyire nyitotta szemét, majd gyermeki boldogsággal mosolyodott el.
- Minden reggel a te arcod látványára akarok ébredni - kutatott lázasan az ujjaim után, majd összekulcsolta őket sajátjaival. - Most pedig mesélj nekem.
- Egyszer volt, hol nem volt...
- Nem úgy gondoltam bolond - nevetett fel nehézkesen. - Mi mindent aludtam át?
- A helyzet változatlan a nagyvilágban. Mindenki pont úgy él, mint azelőtt, hogy Csipkerózsikává változtál.
- Még Nancy és Tom is? - biggyesztette le szomorúan az ajkait, mire apró bólintással válaszoltam. - Pedig az Isten is egymásnak teremtette őket.
- Visszatalálnak még egymáshoz, hidd el - töröltem le egy kigördülő könnycseppet arcáról. - Biztos vagyok benne.

*Tom-szemszög*

Hosszú, eseménytelen hetek teltek el, mióta utoljára beszéltem személyes lelki tanácsadómmal, a tündéri Lizy-vel. Hiába mondta meg mit tegyek, hogy visszaszerezzem húgát, képtelen voltam bármit is lépni. Megbénított az űr, melyet maga után hagyott. 
Utolsó esélyként talán, mint egy utolsó sziklaperembe kapaszkodva szántam rá magam a tervemre. Ugyanaz a Starbucks, ugyanaz a gitár, ugyanaz a lány, ugyanaz az én. Egyszer már sikerült megszereznem a szívét így. 
Nyílt az ajtó, kezem még egyszer utoljára megremegett, majd játszani kezdtem, s szívem hangjait öntöttem egy dal szövegébe. Ő pedig megint csak állt velem szemben, s kereste a tekintetem. Még hogy megismételhetetlen dolgok... mit nekem lehetetlen? Magabiztos mosollyal ugrottam le a bárszékről - első hiba - és sétáltam oda Nancy-hez. Bal kezemmel lágyan végigsimítottam az arcát - második hiba - és kimondtam, amit nem lett volna szabad:
- Tudtam, hogy ez bejön - harmadik hiba. Nancy kifürkészhetetlen arcvonásain eztán a csalódottság jeleit véltem felfedezni. Hol rontottam már el megint? - kérdeztem magamtól. - Most meg mi a baj?
Ám válaszok helyett keserű könnyek szántották végig arcát, s koppantak némán a padlón. A pult mögötti polcokon sorakozó poharak mind elveszett szerelmünket siratták, mert az volt. Egy elveszett, menthetetlenül begőzölt és javíthatatlan szerelem. 
Nézni, ahogy a lány, akit mindennél jobban szeretsz, miattad itatja a nemlétező egereket, torokszorító érzés. A fejemben tökéletesen összerakott kis beszéd arról, hogy szeretem és nem akarom elveszíteni, szinte pillanatok alatt hamvadt el. Elvégre hiába szerettem, végérvényesen is elvesztettem. Még akkor régen, azon az őszi napon, ott a szobámban. És akkor megszólalt. Még egyszer, utoljára engedte, hogy füleim tanúi legyenek gyönyörű szavainak. Az elmúlt két hónapban olyan sokat veszekedtünk, hogy úgy éreztem, felkészültem arra, amit mondani fog:
- Eddig mindig az mondtam, hogy nem érdekel,ha nem törődsz velem, hogy az asok fájdalom, amit okoztál, már minden érzést kiölt belőlem irántad. De tudom, ezt nem így van. Őrülten szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz, és azt is tudom, hogy nem tudod kimutatni csak ha melletted vagyok. De lelkeink túl messze élnek egymástól, ez így nem mehet tovább. Én hiába akarlak szeretni, ha te nem hagyod. Fáj, hogy ennek így kell vége térnie. Mindenáron be akartam bizonyítani, hogy a mi szerelmünk más, ahogyan te is más vagy, mint a többi férfi. De te nem hagyod. És én már nem tudok mit tenni. Te és én sajnos nem vagyunk egyformák. Egészen más világban élünk, de te voltál az, aki megtanította nekem, milyen törődni valakivel, és ettől én sokkal jobb ember lettem. És szeretném ha tudnád: Nincs bennem keserűség a történtek miatt. És biztos vagyok abban, hogy ami köztünk volt, igazi volt és boldog vagyok, hogy legalább egy rövid ideig együtt lehettünk. Egyszer talán te is így érzel majd, visszamosolyogsz, és gyönyörűséggel őrzöd meg közös emlékeinket.
Végzett. Nem akart mást mondani. Nem mondta, hogy majd találkozunk, hogy majd helyrehozzuk. Búcsúzott. Remegő kézzel ragadtam magamhoz a gitáromat, s indultam meg kifelé a kávézóból, mikor utánam szaladt:
- Legyél nagyon boldog - mondta, majd búcsúpuszit lehelt égő arcomra.
Megsemmisülve botladoztam át a kávézó előtti parkon, s rogytam le közepén egy padra.Könnyeim sós fátyla mögül néztem vissza a modern épületre. A helyre, ahol minden elkezdődött és ahol minden véget ért. Abban a pillanatban semmi mást nem akartam, csak visszautazni az időben. Újraélni az emlékeket, még egy ölelést, egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl gyorsan jött, s most túl gyorsan ment el.